Hit és tudomány harmóniájában

Dr. Csókay András nemzetközi hírű idegsebész, agykutató, Prima Primissima díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével kitüntetett orvos könyvét ajánljuk olvasóink figyelmébe. A kötet címe: Agysebészet rózsafüzérrel. Csókay Andrást 1998-ban tette ismertté az általa kifejlesztett éralagút-technika, amely egy új módszer a súlyos traumás agyduzzadás kezelésére, egy új fejlesztés a koponya-térnyerési technikák műtéti megoldásait illetően.

A kiváló sebész eddigi életútja és könyvének címe is magában hordozza a tudomány (agysebészet) és hit (rózsafüzér) kölcsönösségét, egymáshoz kapcsolódását. Csókay András házas, több gyermek édesapja, és hívő keresztény. Ez azonban nem volt mindig így. Egy helyütt arról vallott, hogy volt idő, amikor elveszítette, elhagyta gyermekkori hitét egy másik útért, amely azonban Isten nélkül nem hozott számára igazi boldogságot. Végül azonban, mint vallja, „Isten és a feleségem hívő környezete segítségével visszafordultam. Ahogyan a tékozló fiú, én is megkaptam a megbocsátást. És ez az, ami térdre kényszeríti a gonoszt, ami ilyenkor az emberben lakik.”

„Az Istennel való kapcsolat legfőképpen a vele való beszélgetésben, vagyis az imádságban valósul meg” – hangsúlyozza a szerző, aki ezen gondolat köré építi fel könyvét.

Csókay doktor úgy gondolja, hogy a szeretet nem az agyon keresztül áramlik, de nem is a testünkhöz kötött valóság. Ezt azzal indokolja, hogy tanúja volt annak, ahogy egy agyhalott beteg könnyezni kezdett, miután hozzátartozója kedvesen hozzászólt és megsimogatta. „Valóban van szellemvilágunk – állapítja meg –, amiben a legmagasabb emberi létünkhöz kötött dolgok áramlanak. Ez több annál, minthogy milyen típusú a lelki alkatunk. Ebben a világban valósul meg istenkapcsolatunk, itt működik-áramlik bennünk a szeretet.”

Hangsúlyozza, hogy agyunk a legmagasabb szinten differenciálódott biológiai struktúra, de csupán egy kivitelező vagy szolgáló szerv, mint a kéz, a máj vagy a szem. Hogy képes az agyhalál állapotában lévő beteg érzelmeket mutatni, könnyezni – elmélkedik a szerző, hiszen „agyunkban nincs szeretetközpont, de megbocsátásközpont, szabadakarat-központ sincs. Hol van a szabad akarat központja? Hol van, hogy valakik és nem valamik vagyunk? Nem az agyunkban. Az agyunk csak kivitelező szerv (…) Krisztus volt a legnagyobb agykutató, miként ő minden tudományban a legnagyobb” – állapítja meg végül a szerző.

Egy-egy bonyolult agyműtét során előfordul, hogy addig ismeretlen problémával találja szembe magát a sebész. A helyzet megoldásához ilyenkor kevésnek bizonyul az addig megszerzett ismeretek felidézése, kreativitásra is szükség van. Ennek mibenlétét is kutatja könyvében az orvos, s megállapítja, hogy a kreativitáshoz nem elegendő az emlékezet-felidézés, intuícióra is szükség van, ami pedig gazdag belső világot feltételez. „Mivel gazdagíthatjuk belső világunkat? Az agykutatók között egységes a vélemény: az emberiség évezredes, idők próbáját kiálló kulturális öröksége és a vallás – ez a kettő gazdagítja belső világunkat. Így végső soron maga az istenhit. Az Istennel való szoros kapcsolat, mely leginkább az imádságban valósul meg, ez gazdagítja legjobban érzelmi világunkat. Így lesz a kultúra és az imádság a kreativitás alappillére” – hangsúlyozza a szerző, aki arra a következtetésre jut, hogy az úgynevezett kis csodáink az ima által fognak megszületni, általunk valósulnak  meg. Szent Iréneusz szavai ide illőek: „Isten dicsősége maga az alkotó ember.”

A szerző a segítő hivatások kapcsán (orvos, nővér, lelkipásztor, szociális munkás, gondozó) megállapítja, hogy az e területen dolgozók két helytelen út közül választanak a leggyakrabban, két hibába esnek bele. Egy részük kizárja magát mások szenvedéséből, s csak mechanikusan, érzelemmentesen végzi teendőit, ezzel megfosztva magát a kreativitás lehetőségétől. Másik részük épp ellenkezőleg cselekszik, ők állandó szeretetforrásként működnek, olyannyira, hogy végül ez felemészti őket. Csókay doktor szerint egy harmadik út a helyes és követendő: „Felveszed a szenvedést, mely megmozgatja belső világodat, lesznek új ötleteid – és terheid is. De mielőtt belehalnál, át kell adnod az Úr Jézusnak: Ő leveszi válladról ezt a keresztet, és viszi tovább nagypéntek óta, ma is és mindig. Ez az út. Ehhez is az imádság és böjt segít hozzá.”

A könyv címét is adó Agysebészet rózsafüzérrel című fejezetben a szerző a nevéhez kötődő sebészeti eljárás megalkotásának történetéről ír. Kifejti, hogy az ötlet nem az orvosi szaklapok vagy találkozók egyikén született meg benne, hanem éppen rózsafüzér-imádkozás közben, így a Szűzanyának köszönhetően. „Ezt a kegyelmet később végig következetesen megtapasztaltam a további, nemzetközileg is elfogadott műtéti innovációk »kitalálása« során (…) A legnagyobb misztériumot nem lehet grafikonokkal leírni, kémcsőben modellezni.”

Csókay András egyik példaképe Boldog Batthyány-Strattmann László. Neve kapcsán a szerző megemlíti az aszkézis és a böjt fogalmát. „Batthyány doktor is gyakorolta a keresztény aszkézist. Ez egy életforma. A kevés is elég. Mindenben. Az Istent néző lélek és az akarat megmutatja, hogy az anyag fölött áll. Verhetetlen páros! Rengeteg pozitív hozadéka van.”

A tudományt segíti az istenhit, csak ezt tudományos körökben még sokan tagadják. Azonban „eljön az idő, amikor a tudomány letérdel az Isten előtt. Mert legnagyobbjai eddig is letérdeltek” – állítja a szerző, majd idézi Faraday-t („Isten fogalma és tisztelete olyan biztos utakon jut el szellememhez, mint amilyeneken a fizika igazságaihoz jutunk”) és Einsteint („A tudomány vallás nélkül sánta”).

Csókay doktor rávilágít arra is, hogy Magyarországon minden második ember boldogtalannak tartja magát, az európai embert önzés és elmagányosodás jellemzi. Zárásként szerepeljenek itt könyve talán legmegszívlelendőbb gondolatai ehhez fűződően: „Megérteni, hogy az Egyházban az »egy« szó valóban egyet jelent akkor is, ha szörnyű bűnök terhelhetik – nem könnyű. XVI. Benedek még korábban, pápává választása előtt mondta: »jó, hogy bűnös az Egyház, mert így én is a tagja lehetek«. (…) Bűnösök vagyunk, de a gyónás adta feloldozás által újra és újra képesek vagyunk megtisztulni, megújulni. Európa tele van a maguk módján hívő vallásos emberekkel, aminek az a következménye, »majd én megmondom, mi az igazság.« És éppen ez a legveszélyesebb.”

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Csókay András:  Agysebészet rózsafüzérrel (1.500 Ft)

Plenus venter non studet libenter

Hogy mit is jelent ez az ősi latin bölcsesség, kiderül a mai könyvszerdából. Elöljáróban annyit, hogy a mondás a böjttel kapcsolatos. A böjt a szó legtágabb értelmében lemondás a felesleges dolgokról. A böjt és gyakorlatának szükségessége abból a tényből indul ki, hogy valóban súlyosabb probléma olykor egyes dolgok eltúlzása, mint az alapvető javak hiánya – írja Rupčić atya a Böjtöljetek szívből című könyv bevezetőjében.

A böjtről beszélni a jelenlegi korban és a mai fogyasztói mentalitással, egy már elfeledett vallási-bibliai és keresztény témával való foglalkozást jelent. A világban mégis egyre többen vágynak és beszélnek a különböző terápiás böjtökről. Különféle diétákról, amelyekkel megelőzhetők betegségek vagy a túlsúly. Ismert, hogy sok modern betegséget okozott az élelemmel való helytelen viszony. Sokan veszélyben érzik magukat, és megoldásokat keresnek, hogy reményt kapjanak. Újra hangsúlyt kap a természetes életstílus – az ehhez vezető egyik út lehet a böjt valamelyik formája.

„Az utóbbi időben a böjt szinte nyomtalanul elveszett az Egyházban. Csak a hamvazószerda és a nagypéntek maradt, de ez a két nap is elvesztette az igazi gyakorlatát és tényleges jelentését. Ez a könyv a medjugorjei események atmoszférájában íródott. Sokakat meglepett a meghívás a böjtre: többen azt tartják, hogy túlzásról vagy fanatizmusról van szó, mivel arra vagyunk felszólítva, hogy két nap, szerdán és pénteken kenyéren és vízen böjtöljünk.”

Valóban csak erről lenne szó? Slavko Barbarič ferences atya – vallásteológiai doktor, pszichoterapeuta – „Böjtöljetek szívből” című könyvén keresztül arra hív bennünket, hogy elmélkedjünk a böjtről és a böjtre vonatkozó tapasztalatokról. Könyvének célja, hogy gyakorlati példákon és tanácsokon át rámutasson: böjtölni jó a test és a lélek számára egyaránt.

A könyvben olvashat arról is, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa mit tanít a böjtről: „A böjtöt először az 575-ös számban említik, olyan hitbuzgalmi formákra utalva, mint a szeretet, böjt, ima. Az 1387-es paragrafusban hivatkoznak a böjtre, ahol a szentáldozásra való felkészülésről szólnak a helyi Egyház törvényei szerint. Az 1430-as paragrafusban azt mondják, hogy Jézus felhívása nem kizárólag a megtérés és a bűnbánat külső cselekedeteire: a vezeklőövre, a hamvazásokra, böjtölésekre utal, hanem a szív megtérésére és a belső megalázkodásra, s a hangsúlyt arra fekteti, hogy a bűnbánati cselekedetek a szív belső megtérése nélkül gyümölcstelenek és fölöslegesek. A külső gyakorlatok és a szív, lélek belső állapota közti összefüggés már a prófétáknál nyilvánvaló. Az 1755-ös paragrafus ismét zárójelek közt említi a böjtöt cselekvési példaként, amiként semmi értelme sincs, ha nem helyes szándékkal tesszük, vagyis amikor azért böjtölünk, hogy mások lássák.”

Közismert, hogy a szentek is gyakran böjtöltek, Barbarič atya kiemeli néhányukat. Szent Benedeknél hangsúlyozza: „a böjtnek köszönhetően lehetséges minden erény, különösen a tisztaság erénye. Azért kell a szerzetesnek szeretnie a böjtöt és a tisztaságot, mert ezek segítségével mond le önmagáról.” Assisi Szent Ferenc azt vallotta, hogy a böjt által tudunk leginkább hasonulni Krisztushoz, s „csak így sikerülhet majd megbocsátanunk, a szenvedéseket örömmel és szeretettel elviselnünk, »nővérünknek« nevezni a halált.” Nagy Szent Leó pápa pedig nyomatékosítja, hogy a böjt elrettenti a sátánt, és sebeink számára hatékony terápiát jelent. „Értékeljétek szerencséteket! Aki sokat kapott, sokat kell adnia. A hívők böjtje legyen a szegények táplálékává.”

Plenus venter non studet libenter, vagyis a teli has nem tanul szívesen, tartja a latin mondás. Lássuk, hogyan is kapcsolódik ez az ősi bölcsesség a böjt témaköréhez. Barbarič atya hangsúlyozza, hogy teli hassal nem sikerül jól tanulni, ahogy imádkozni sem. Az emésztéshez ugyanis a szervezetnek a lehető legtöbb vért fel kell vennie a szervezetből. Ha pedig az agyba kevesebb vér jut, fáradtabbnak érezzük magunkat. „Ugyanez érvényes az imára is: teli hassal nem imádkozunk szívesen, szükségünk van az alvásra és a pihenésre. Világos tehát, hogy az ember a böjti időszakban sokkal éberebb, és az anyagcseréhez sokkal rövidebb pihenőidőre, kevesebb alvásra lesz szüksége. Ez növeli a munkakedvet.”

A böjt és az ima hozzásegít bennünket a lelki egészséghez. Tény, hogy böjtölésre a mai embernek is szüksége van, s korunk bizonyos problémái is megoldhatóak lennének általa. A szerző két, fiatalokat érintő súlyos betegséget említ, az anorexiát (az étel elutasítása) és a bulimiát (mértéktelen evés, amit hányás követ). „Mindkét esetben lelki problémáról van szó, amelyek a test és lélek kölcsönös kapcsolatát megrontják, valamint az önmagukkal és a természettel való kapcsolat károsodását is magukkal hozzák. A gyógyulás akkor kezdődik – véli az atya –, amikor az ember megszabadítja lelkét a saját magával és másokkal való negatív és terhes kapcsolataitól. Ezen a szinten az ima és a böjt a lélek igazi és valódi higiéniáját hozzák létre.”

A böjthöz kapcsolódó másik fontos fogalom a csend. Talán ezt a legnehezebb megvalósítanunk, hiszen megszoktuk, hogy folyamatosan beszélünk. A tévéből, a rádióból és az újságból naponta árad felénk az újabb és újabb információ tömkelege, így aztán mindig van miről beszélgetni társainkkal. Amíg viszont csak szemlélő és hallgató az ember, addig „igen keveset kell megvalósítania saját terveiből: ismétel és megtárgyal. Ez elszegényíti a beszédét és általában a kifejező képességét.” A fiatalok szórakozási körülményei is felszínességet mutatnak, hiszen a szórakozóhelyeken bömbölő zene lehetetlenné teszi az értelmes, tartalmas beszélgetések létrejöttét. „Ebben az ürességben keletkezik az erőszak és az erőszakos társalgások. Így jutunk arra a következtetésre, hogy képtelenek vagyunk csendben maradni. Ahol nincs csend és nyugalom, nem is lehetséges igaz szót kimondani” – véli a szerző.

Csak néhány témát érintettünk Barbarič atya könyvéből, amely rendkívül sokszínű és ötletgazdag. Találkozhatunk benne egy pappal és egy szerzetesnővel készített rövid interjúval, olvashatunk a szervezet egyensúlyáról, a böjt és a béke-hála-ima-Oltáriszentség-jócselekedetek-bűnbánat kapcsolatáról, valamint Jézus tanítványainak böjtöléséről. A szerző számos alkalommal idéz a Bibliából, magyarázatokat fűzve hozzá, vele együtt elmélkedhetünk, keresztutat járhatunk, megtudhatjuk azt is, hogy mire van szüksége az emberi szervezetnek, zárásképpen pedig elolvashatjuk XVI. Benedek pápa böjttel kapcsolatos gondolatait.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Slavco Barbarič: Böjtöljetek szívből (1.000 Ft)

Mennyei derű

James Martin (1960) New York-i jezsuita szerzetes egy egész kötetet szentel a humor, nevetés és derű témakörének. A tanulmányairól, újságcikkeiről és előadásairól ismert szerzetes úgy látja, hogy sok hívő szemében bűnnek, felesleges dolognak minősül a jókedv és a derűs életszemlélet. A szerző könyvében megcáfolja ezeket a nézeteket, s rávezeti az olvasót többek között a helyes és a helytelen humor, a szarkazmus és a pletyka közötti különbségre, vizsgálja a szentek történetei kapcsán fellelhető humort és a hivatás örömét is.

 
„A jó humor igaz (mert rámutat az igazságra), hasznos (mert elősegíti a megértést, megkönnyít egy-egy nehéz helyzetet, rávilágít hiányosságainkra) és kedves (nem árt és nem rombol). Jó, ha eszünkbe jut ez a három kapu, valahányszor humorosnak szánt megjegyzésre készülünk” – figyelmeztet a szerző. A pletykával viszont óvatosnak kell lenni, tanácsolja James Martin, majd egy konkrét példát említ, amikor a lelkipásztor szembesíti a pletykás asszonyt tettei következményével. A prédikáció valószínűleg Vianney Szent Jánostól származik, és dióhéjban a következő:

Egy nő meggyónja a papnak, hogy megrágalmazott valakit.

– Nos – mondja a pap –, azt szabom ki elégtételül, hogy menj fel a házad tetejére egy tollpárnával, hasítsd fel egy késsel, és szórd a szélbe a tollait.

A következő héten a nő visszatér a gyóntatószékbe.

– Megtetted, amit kértem? – kérdezi a pap.
– Igen – feleli az asszony.
– Akkor most menj, és szedd össze valamennyi tollat!
– De hát ez lehetetlen – mondja az asszony. – Mostanra szanaszét szóródtak.
– Akárcsak a hazugságaid – felelte a pap.

A rosszindulatú humor is útra kel, önálló életet kezd élni, és olyan helyekre is eljut, ahová nem is gondolnánk. Az Újszövetségben Jakab levele hosszan részletezi, mennyire nehéz kontrollálni ezt a fajta beszédet.  „Mert minden vadállat és madár, kígyó és egyéb állat természetét meg lehet szelídíteni, és meg is szelídíti az ember, a nyelvet azonban az emberek közül senki sem szelídítheti meg. Nyughatatlan, rossz az, telve halálos méreggel. Azzal áldjuk az Istent és az Atyát, és azzal átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett. Egyazon szájból ered az áldás és az átok. Testvéreim, ennek nem szabad így lennie (3,7–10).”

A néma szerzetes című történet is jócskán tartogat humort az olvasónak. A beszélgetés egy szerzetes és egy apát között zajlik.

Egy férfi szerzetesnek áll egy olyan kolostorban, ahol igen szigorúak a szabályok. Első napján azt mondja neki az apát: „Mindössze két szót szólhatsz ötévente. Megértetted?”

Az újonc bólint, és elmegy. Öt évvel később az apát behívatja az irodájába.

„Testvérem, igazán derekasan helytálltál az elmúlt öt esztendőben. Mit szeretnél mondani?”

A szerzetes megszólal: „Étel hideg.”

„Ó, sajnálom – mondja az apát. – Rögtön intézkedem.”

Öt évvel később a szerzetes újra ott áll az apát előtt.

„Isten hozott, testvérem – mondja az apát. – Mit szeretnél nekem mondani most, tíz év elteltével?”

Mire a szerzetes: „Ágy kemény.”

Az apát így szól: „Ó, igazán sajnálom! Mindjárt intézkedem.”

Újabb öt év elteltével ismét találkoznak. Így szól az apát: „Nos, testvérem, tizenöt esztendeje vagy a kolostorunkban. Most mit szeretnél mondani?”

„Búcsúzom, elmegyek” – feleli a szerzetes.

Mire az apát: „Hát nem lep meg. Amióta csak itt vagy, egyebet sem teszel, folyton panaszkodsz!”

A derűs lelkület azt jelenti, hogy mindig vidámnak kellene lennem? – teheti fel a kérdést az olvasó. Természetesen nem. A szerző úgy véli, a szomorúság természetes reakció fájdalom, szenvedés és tragédiák esetén. Emberi reakció, amely azt mutatja, érzelmileg elevenek vagyunk. Ha időnként nem volnánk szomorúak, akkor kevésbé volnánk emberiek. A szomorúság az élet része. Vannak, akik úgy gondolják, a vidámság bizonyítja Istenbe vetett hitünket. Saját példáját osztja meg olvasóival a szerző: „»Gyere már ki a sírból!« – mondta egy jóakaratú barátnőm, amikor megosztottam vele apám halála miatti szomorúságomat. »Hiszen hívő vagy, nem?« (Arra utalt, hogy a feltámadás helyett inkább a halálra összpontosítok.) Csakhogy olykor még a hit avatárjai, a szentek is elcsüggedtek. Jézushoz hasonlóan ők is szomorkodtak néha, hiszen emberek voltak.”

A szerző kifejti azt a nézetét is, miszerint nem hisz a „boldogulás evangéliumában”, vagyis abban, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, annak véget nem érő sikersorozat lesz az élete. Ellenpéldaként éppen az apostolokat említi meg. „Bár a boldogulás evangéliumának van néhány fontos mozzanata – keresztény körökben hiánypótló az örömközpontúság, lényeges az Istenbe vetett sziklaszilárd hit hangsúlyozása. Az alapvetően boldogságunkat akaró Isten képe pedig sok rettenetes istenképet ellensúlyoz. Azt sem gondolom, hogy akik szenvedéseken, betegségeken mennek keresztül, a pozitív gondolkodás hiányának köszönhetik balsorsukat.”

Martin atya úgy véli, hogy a hívő embernek meg kell találnia az arany középutat a hamis, erőltetett vidámság és a deprimáltság között, hiszen a hívő ember olykor boldog, máskor pedig szomorú, ám nehéz helyzetekben is képes derűs maradni, hiszen az öröm az Istenbe vetett hit és bizalom függvénye.

Hogyan találhatok rá a derűre, ha egyszer boldogtalan vagyok? – kérdezik bizonyára sokan. Úgy, ha megértjük, hogy a valódi öröm Istenben gyökerezik. A derű visszaszerzésének egyik módja a hála magatartásának gyakorlása. Az első lépés, hogy felidézzük mindazokat a dolgokat, amelyekért hálásak vagyunk. Majd gondoljuk végig a napunkat, és fedezzük fel, hol volt jelen Isten, és esetleg hol téveszthettük szem elől. Végül kérjük a kegyelmet, hogy felismerjük, esetleg hol fordultunk el Istentől, hol vétkeztünk, valamint kérjünk bocsánatot minden elkövetett bűnért. A lelkiismeret-vizsgálat során tehát tudatosítjuk Isten működését a mindennapi életünkben.

Sok öröm, humor és nevetés van az imában. A szerző e gondolatnak egy egész fejezetet szánt. Benne rövid történeteket hoz a témával kapcsolatban, de érinti az imádkozás különböző formáit is: kötött ima, Lectio Divina, Szent Ignáci-szemlélődés, lelkiismeret-vizsgálat, összpontosító ima.

A szerző több szentet is megemlít a humor kapcsán, és úgy véli, a humor előfeltétele a szentségnek. „A szentek tudták, hogyan kell távlatosan nézni a dolgokat, nevettek az élet abszurditásain (és önmagukon is), s mindig Istenbe helyezték bizalmukat. Többségük rendkívüli önismerettel is rendelkezett, gyakran súlyos megpróbáltatásuk után következett be drámai megtérésük.”

XXIII. János pápa nevéhez fűződik két humoros történet, melyeket a szerző közöl. Az egyik az 1940-es években történt, amikor XXIII. János érsek és pápai nagykövet volt Párizsban. Egy alkalommal elegáns vacsorán vett részt, ahol egy hölgy mélyen dekoltált ruhában ült vele szemben. A hölgy feltűnő ruházata többeknek szemet szúrt. Valaki odafordult a nunciushoz, és megkérdezte tőle: „Nem zavarja, hogy mindenki ezt a nőt nézi? Mire a nuncius így válaszolt: Ó, nem, engem néznek, mert kíváncsiak, hogy én nézem-e őt.” A másik történet a római Szentlélek Kórházban játszódik. A pápa látogatást tesz az intézményben. A főnöknő izgatottan odasiet hozzá, és így mutatkozik be: „Szentatyám, én a Szentlélek főnöknője vagyok. A pápa így válaszolt: Ez nagyon szép! Ön, tisztelendő főnöknő, igen nagyra vitte, mert én csak Krisztus helytartója vagyok.”  

James Martin SJ könyvét áthatja a derű. Apró, kedves, humoros történetei rávezetik az olvasót az életöröm forrásának, felfedezésének és gyakorlásának titkaira. Zárásként Néri Szent Fülöp gondolatait idézzük: „A vidámság megerősíti a szívet, és arra ösztönöz, hogy még jobban törekedjünk a jó életre.”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• James Martin SJ:  Mennyei derű - Öröm, humor és nevetés a lelki életben (3.600 Ft)

A protestáns, aki katolikus lett

Miért ne lehetnék katolikus? – teszi fel magának a kérdést Andreas Theurer evangélikus lelkész, miután sorra veszi könyvében a katolikusok és a protestánsok hitbeli meggyőződésének különbözőségeit. Napjainkban számtalan vegyes házasság köttetik, de vajon a házasulandó felek és családtagjaik minden esetben tisztában vannak-e a felekezetek vallási nézeteivel?

Miért kérjük a szentek és a Szűzanya közbenjárását? Hogyan foganhatott szeplőtelenül Szűz Mária? Mit jelent Mária test szerinti mennybevétele? Miért kell meggyónni bűneinket a papnak? Szükséges-e a hét szentség? Miért van szükség a pápa jelenlétére? – kérdezik leggyakrabban a protestáns felekezetek tagjai a katolikus testvérektől, s mi, katolikusok tudunk-e felelni kérdéseikre? Andreas Theurer evangélikus lelkipásztor sorra veszi ezeket a kérdéseket, s hogy a végén milyen meggyőződésre jut, az kiderül a könyvből, amelyről elöljáróban annyit, hogy gyökeresen megváltoztatta a lelkipásztor és felesége életét.

Az evangélikusok legtöbbször a következőkkel indokolják, hogy miért jó, hogy nem katolikusok – írja a szerző, majd a következőket sorolja fel:

• a pápa és a tévedhetetlenségre vonatkozó igénye,
• Mária és a szentek tisztelete,
• a búcsú,
• a katolikusok nem csupán a hit által, hanem jócselekedetekkel is törekszenek az üdvösségre,
• a liturgia pompája, hosszas és nehezen érthető volta.

Biblia és hagyomány

„A katolicizmus és a protestantizmus közti legtöbb teológiai probléma a Biblia és a hagyomány jelentőségének eltérő megítéléséből fakad” – véli Theurer. A szerző úgy látja, hogy az evangélikus tanítás szerint csak a Szentírásra támaszkodva lehet megfelelően tájékozódni, míg a katolikusok az egyházi hagyományt (értsd: apostolok szóbeli hagyománya) a Biblia értelmezőjeként és kiegészítőjeként tekintik. Mi volt előbb? Az írás vagy a hagyomány? – teszi fel ezután a provokatív kérdést a lelkipásztor. „Természetesen a hagyomány. A Biblia, azon belül is az Újszövetség, valamint a bibliai könyvek kánonja az egyházi hagyomány eredménye, nem pedig fordítva. Pünkösd ünnepe után már az első hetekben összegyűltek Jézus újonnan megkeresztelt tanítványai, nők és férfiak, és istentiszteletet tartottak, együtt ünnepelték az úrvacsorát, kereszteltek, áldást adtak, gyógyítottak, olvastak a Szentírásból (természetesen az Ószövetségből!), jócselekedeteket végeztek. Mihez igazodva alkottak ők ítéletet minderről?” – kérdezi a szerző, majd arra a következtetésre jut, hogy az apostolokat kérdezték meg, tőlük tanultak. „S ugyanilyen természetes az is, hogy az akkori liturgiák egyikéről sem találunk semmit az újszövetségi iratokban (...) Arról, hogy a Szentírás nem tér ki mindenre, amit Jézus mondott és tett, és sok minden szóban hagyományozódott át, maga az evangélium tanúskodik: »De van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha azt mind megírnánk egytől egyig, úgy vélem, maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket« (Jn 21,25).”

Minek a pápa?

A péteri hivatal kérdését vizsgálva a szerző a következő bibliai helyre hivatkozik: „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel Egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta (Mt 16,18).” A szerző szerint a protestánsok ezt a gondolatot Péter személyére szűkítik le (hivatkozva egy esetleges fordításból adódó zavarra), s úgy tartják, hogy az ígéret csak magának Péternek szólt. A szerző ezzel nem azonosul, mivel értelmetlennek tartja, hogy „az ígéret csak Péter személyének szólt, az ő halálakor pedig érvényét vesztette.”

A pápa tévedhetetlensége

Az evangélikusok többnyire problematikusnak érzik a pápai tévedhetetlenség kérdését. „Amikor a római püspök ex cathedra beszél, azaz, amikor minden keresztények pásztorának és tanítójának feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának nyilvánításával meghatározza, hogy egy-egy hitbeli vagy erkölcsi tanítás az egyetemes Egyház számára kötelező, akkor Szent Péter személyén át megígért isteni segítség révén azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás meghatározására nézve Egyházát felkészültté akarta tenni; ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukból kifolyólag megmásíthatatlanok.”

A szerző nyomatékosítja, hogy ez a felhatalmazás nem azt jelenti, hogy a pápa bármilyen magánvéleményét vagy önmaga számára meggyőzőnek tűnő elképzelését általános egyházi tanítássá tehetné. A tévedhetetlenség azt jelenti, hogy ha a pápa valamely hittételt bizonyosan igaznak nyilvánít, akkor a hívők ráhagyatkozhatnak arra, hogy azt a keresztények mindig, mindenütt és mindannyian hitték.

Mária és a szentek tisztelete

A szentek és Mária tisztelete eljelentékteleníti Jézus Krisztust, az egyedüli megváltót. Tiszteletükről a Biblia nem ír semmit, ráadásul a szentek segítségül hívása a holtakkal való kapcsolatfelvétel, s mint ilyen, spiritizmus – mondják időnként a protestánsok.

Ezzel szemben a szerző egészen másként vélekedik erről a kérdésről. Először is fogalmakat tisztáz: a katolikus hívők nem praktikák segítségével fordulnak a szentekhez, hanem a közbenjárásukért imádkoznak. Továbbá különbséget kell tenni imádás, tisztelet és fokozott tisztelet között. „A szenteknek a katolikus tanítás szerint nem imádás, hanem tisztelet jár ki, úgyszintén a katolikus ember a Szentháromságban hisz, nem pedig Máriában vagy a szentekben. Az imádás Istent illeti, angyaloknak és szenteknek ellenben tisztelet, Máriának fokozott tisztelet jár ki (...) A katolikus tanítás szerint keresztény embernek nem is kötelessége a szentek tisztelete vagy segítségül hívása, ami természetesen a Mária-tiszteletre is vonatkozik.”

Mária test szerinti mennybevétele

Az evangélikusok gyakran vitatkoznak arról is, hogy Mária teste a halála után nem lett az enyészeté, mint egy közönséges emberé, hanem Fiához hasonlóan ő is a földi testével együtt fölvétetett a mennybe. „A katolikus tanítás arra nem tér ki, hogy Mária előzőleg meghalt-e (elszenderedett), vagy földi élete végén Isten úgy vette fel őt a mennybe testestül-lelkestül, hogy nem kellett elszenvednie a halált.” A protestánsok kételkednek ebben, mondván, a Biblia erről nem tesz említést. A szerző viszont egyetért azzal a gondolattal, miszerint ez logikus folytatása a szeplőtelen fogantatásról szóló tanításnak. „Ha Mária mentes volt az eredendő bűntől – hangsúlyozza a szerző –, akkor rá sem érvényes az az egyébként minden emberre vonatkozó szükségszerűség, hogy testileg meg kell halnia, hogy csak az idők végén, az utolsó ítéletkor támadjon fel újra.”

„Miért ne lehetnék katolikus? De fogalmazhatjuk úgy is: melyek azok a katolikus hittételek, amelyek olyan rettenetes tévútra vezetnek, hogy indokolt lenne miattuk szétszaggatni Krisztus Testét?” A reformációt 1517-ben egészen más kérdések hívták életre – véli a szerző. „Egészen biztos vagyok benne, hogy ha Luther egy olyan katolikus Egyházzal állt volna szemben, amilyennek ma ismerjük, nem kockáztatta volna az egyházszakadást. A mai különbségek katolikus részről nem nyomnak annyit a latban, hogy az megérné a szakadás fenntartását. Ha viszont ezt belátjuk és elismerjük, abból hívő evangélikus számára csak egy dolog következhet: az, hogy a megosztottságot meg kell szüntetni” – hangsúlyozza Andreas Theurer.

Hogy e könyv megírása és megjelenése milyen reakciókat váltott ki katolikus és evangélikus körökben, és ez hogyan befolyásolta a lelkipásztor további életútját, a kötetből kiderül, ahogy még több más vallási különbség is górcső alá kerül a könyvben.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Andreas Theurer:  Miért ne lehetnék katolikus? (1.200 Ft)