2014. december 17., szerda

Teréz anya és Pio atya gondolatai az esztendő minden napjára

Év végén nemcsak a következő évi naptárakat, kalendáriumokat szerzik be a katolikus hívők, hanem példaképeik az év 365 napjára vonatkozó rövid útmutatásait, életvezetési tanácsait tartalmazó breviáriumokat is. Akinek van kedves szentje, bizonyára szívesen olvassa annak rövid gondolatait akár minden nap. Néhány sor elolvasására még a legzsúfoltabb napokon is lehet időt szakítani. Talán éppen az a néhány olvasással töltött perc lesz az, amely bearanyozza napunkat, s munka, utazás, bevásárlás vagy vacsorakészítés közben elmélkedésre késztet. Sőt, időnként milyen jól jön egy-egy üdvözlő- vagy ajándékkártyára ezek közül kiválasztani az adott rokon vagy barát személyiségéhez leginkább illő idézetet. Ezúttal Teréz anya és Pio atya gondolataiból szemezgetünk. 

„Ennek az új esztendőnek kezdetén határozzuk el együtt, mindannyian, hogy Jézussal és Jézusért fogunk élni, és hogy ebben az évben boldogok és szentek leszünk. Legyen ez az év mindannyiunknak az imádság és az Istennel való egyesülés éve, és a mélyből fakadó, örömteli szereteté. Kezdjétek azokkal, akik körülöttetek vannak, legyen életté a szándék, és akkor eljut a szegényekhez. Szilárdan határozzuk el mindannyian: Ebben az évben egyetlen szándékos bűnt sem akarok elkövetni a szeretet ellen.” (Teréz anya)

„Isten kegyelméből új év hajnalán vagyunk. Csak Isten tudja, hogy meglátjuk-e ennek az évnek a végét, de mindent a múlt jóvátételére kell fordítanunk, a jövőnek ajánlottan. Jó elhatározások vezessék szent cselekedeteinket.” (Pio atya)

•     •     •

Az új esztendő kapcsán mindketten egyformán hangsúlyozzák a szeretet jelentőségét és elsőbbségét mindenki életében. S ha már az újévi jó tanácsokat elolvastuk, ugorjunk egy nagyot, és pillantsunk bele a karácsonyi gondolatokba is.

„A betlehemi gyermek a szabadság és a szegénység örömét tanítja nekünk. A Jóhír ékezett meg vele, és ha igazán fölkészültünk eljövetelére, bizonnyal megértjük majd örömhírét.” (Teréz anya)

„A szegénység szabadság. Minél kevesebb tulajdonunk van, annál többet adhatunk.” (Teréz anya)

„A gyermek Jézus legyen csillag, aki átvezet téged az élet pusztaságán.” (Pio atya)

„Bátran és vidáman viseld a megpróbáltatásokat, amelyek elé az Úr állít. Élj vidáman és bátran, mert az angyal énekelve hozza a hírt, hogy ő az öröm, a béke s a boldogság a jóakaratú embereknek.” (Pio atya)

•     •     •

Gyakran vásárolok olyan üdvözlőlapot és ajándékkártyát, amelyen a kép mellett nincs idézet vagy vers, mert szeretem én magam kiválasztani a ráírandó sorokat. A saját gondolatok mellett így igazán találó sorokkal ajándékozhatom meg szeretteimet. Az alábbi kiadványokból is kiválaszthatunk egy-egy részletet.

„Ő az ige, amit ki kell jelentenünk.
Ő a fény, amit meg kell gyújtanunk.
Ő az út, amelyen végig kell mennünk.
Ő az élet, amelyet meg kell élnünk.
Ő a szeretet, amelyet szeretnünk kell.
Ezért úgy cselekedjünk, hogy életünk
Jézus befogadása és átadása legyen.”
(Teréz anya)

„Ahogy a méhecskék átröpülnek a széles mezőkön, hogy elérjék a legkedvesebb virágokat, és azután fáradtan, de elégedetten, virágporral megrakottan visszatérnek a léphez, hogy csendes munkálkodásban a virágok nektárát az élet nektárává alakítsák, így kell nektek is megtartanotok szívetekben Isten igéjét.” (Pio atya)

•     •     •

Egyéb életvezetési tanácsaik közül csak néhány az engedelmességről, a helyes gondolkodásról, a vidámságról, a felesleges aggódásról és a bátorságról szól:

„A helyesen megélt engedelmesség megszabadít bennünket az önzéstől és a gőgtől, és így segít, hogy megtaláljuk Istent. És benne az egész világot. Az engedelmesség apró cselekedetei építik a folyamatos, készséges, boldog és teljes engedelmességet, és mint az olajcseppek, táplálják Jézus lámpását, amely világít életünkben.” (Teréz anya)

„Helyesen gondolkodjatok és jót szóljatok mások jóságáról. Becsüljétek meg a jót, amit mások tesznek, és mindig mosolyogva találkozzatok egymással: mert ez a legnagyobb szeretet.” (Teréz anya)

„Az aggodalom az egyik legnagyobb csapda, amelybe az igazi erény és a vallásos buzgóság beleeshet. Úgy tűnik, mintha jóra sarkallna, ehelyett azonban gátol, megakaszt, ezért minden helyzetben óvakodnunk kell tőle, különösen az imádságban.” (Pio atya)

„Ne veszítsd el bátorságodat, ha sokat dolgozol és csekély az eredmény. Ha belegondolnál, hogy egyetlen lélek mennyibe kerül Jézusnak, abbahagynád a panaszkodást.” (Pio atya)

Teréz anya gondolatai után megtaláljuk a Te csak Jézusra hallgass! című imádságát, Pio atya breviáriumát pedig kiegészíti a szent életrajza, egy reggeli ima, amelyet a Szűzanya diktált Pio atyának, valamint a szerzetes mindennapi imája is.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadványok címére kattintva kaphat:

2014. december 10., szerda

Gyermekkorom kedvence

A karácsony sajnos akarva-akaratlanul, a tárgyi ajándékokról is szól. S ha már ajándékot veszünk csemeténknek, akkor próbálunk valami hasznosat, építő jellegűt fellelni a boltok polcain. Úgy emlékszem, hogy gyermekkorom egyik legkedvesebb és leghasznosabb karácsonyi ajándéka egy képes enciklopédia volt. Dereng még, hogy a karácsonyfa alatt feküdtem, boldogan lapozgatva a friss, új illatú könyvet, és nem tudtam betelni a jobbnál jobb ábrákkal. Akkoriban élveztem, hogy a képek meséltek, nem feltétlenül kellett elolvasnom a hosszabb-rövidebb szövegrészeket, mégis rengeteg új ismerethez jutottam.

A minap egy ehhez hasonló könyv akadt a kezembe. A boldog emlékek azonnal felidéződtek, és anyaként rögtön saját gyermekemre gondoltam. Milyen jó lesz majd neki ez a könyv! S hogy miről is van szó pontosan? A Karácsonyi bibliai böngésző-ről. A keménytáblás, színes kiadvány egyik hatalmas előnye, hogy az ünnep lényegét – amelyet manapság sajnos igyekeznek eltorzítani és giccsekkel tárgyiasítani – a keresztény hit felől közelíti meg, és elmeséli a gyerekeknek a Megváltó érkezésének történetét Mária Gábriel arkangyaltól kapott csodálatos üzenetétől a Kisjézus látogatóinak megérkezésééig.

„Több mint kétezer évvel ezelőtt valami csodálatos dolog történt. Élt akkoriban egy Mária nevű fiatal nő. Izraelben lakott, egy kisvárosban, amit Názáretnek hívnak. Mária egy József névre hallgató férfi menyasszonya volt, és nagy örömmel várta, hogy kezdetét vegye közös életük. Egy nap azonban minden megváltozott. Mária egyedül volt otthon a szülei házában, amikor egyszer csak egy villanást látott, és megjelent előtte Gábriel, Isten angyala. A fény, amit látott, lángnyelvekhez hasonlított. Gábriel így szólt: Ne félj, Mária, mert Isten küldött engem hozzád. Mondom neked, te vagy a legboldogabb az asszonyok között. Azért jöttem, hogy elmondjam, Isten el akarja küldeni az ő fiát a világba, és te fogod megszülni őt. Nevezd a fiút Jézusnak!”

A könyv kihajtható lapjai egy-egy oldalban, gyermeknyelven veszik végig a Kisjézus születésének csodálatos történetét, míg a másik oldalon rajzokat tartalmazó papirusztekercsek képei és egy felsorolás láthatók. A dupla oldalak egy-egy hatalmas rajzot rejt, amelyek a Jézus korabeli tájat és az ott élő emberek mindennapjait mutatják be. Ezt a rajzot tanulmányozhatják a gyerekek, amíg a szülők vagy a nagyobb testvér felolvassa a történetet. S amíg Mária, József, a Kisjézus és a pásztorok története észrevétlenül a kicsik szívébe lopózik, nincs más feladatuk, mint megkeresni a felsorolt embereket, állatokat, növényeket, épületeket, tájakat, angyalokat a könyvben. Mennyi érdekességet rejt a Jézus korabeli táj! A lapos tetejű házak, a szőlőskertek, a pálmafák, az asszonyok és a férfiak ruházata, a szamarak és tevék, amiknek erejét áruszállításra is hasznosították, valamint a kecskék és juhok tűnnek fel a kiadvány lapjain. Na és persze a gyerekek, akikről az is kiderül, hogy milyen játékokkal, eszközökkel múlatták az időt.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadványok címére kattintva kaphat:

2014. december 3., szerda

Bátorság és irgalom

Szent Márton nevét hallva elsőként mindig az a jelenet jut eszembe, amikor katonaként megosztja köpenyét a koldussal. Számos ábrázolás is őrzi ennek az eseménynek az emlékét. Tudom, hogy Márton jószívű volt, katonáskodott, majd Istennek szentelve életét másokon igyekezett segíteni. Saját korában szinte a mai Európa egész területét bejárta. Azt azonban, hogy a milyen is volt egészen pontosan, nem tudom. Éppen ezért nyerte el a tetszésemet a napokban megjelent Bátorság és irgalom című könyv, amely nem egy száraz életrajz, hanem izgalmasan és korhűen igyekszik bemutatni az Európa-szerte ismert szent életét és legapróbb jellemvonásait is. Aki szereti a történelmi filmeket és regényeket, ebben a könyvben sem fog csalódni. A könyv segít abban, hogy Márton alakja ne csak az évszázadok során rárakódott hagyományok és a középkori ábrázolások alapján jelenjen meg előttünk, hanem úgy, mint egy hús-vér ember, akinek jó és kevésbé előnyös tulajdonságai egyaránt voltak.

Mivel apja katona volt, Márton már a születése utáni első években katonák között töltötte a mindennapjait. Apja büszkén mondogatta, hogy ez nem véletlen, hiszen fia ereiben katonavér csörgedezik. Már egészen korán találkozott a durvasággal, a káromkodással és a harccal. Édesapja számára természetes volt ez a környezet, édesanyja azonban gyakran aggódott fia neveltetése miatt.

„– Hol érezhetné jobban magát a fiam, mint a katonáim között? Nem hiába csörgedezik katonavér az ereiben!
– Félek, hogy teljesen elvadul abban a társaságban – sóhajtott az asszony. – Alig tanult meg beszélni, és már vagy fél tucat nyelven káromkodik.
– Csak utánozza, amit hall, de fogalma sincs, mi az értelme – nevetett Florus. – Ugyan mi baj lehet belőle? Nyers fickók a katonáim, de szeretik a parancsnokuk fiát, és ez így is van rendjén.”

Ahogy a jólelkű és embertársait szerető kis Márton cseperedett, egyre inkább észre kellett hogy vegye, rangbeli különbségek vannak ember és ember között, még ha ő maga nem is akart erről tudomást venni. A társadalmi különbségek azonban már fiatal gyermekként sem állhatták útját, ha egy új és őszinte barátság megkötéséről volt szó.

„A hatodik születésnapjára kapott az apjától egy fehér pónilovat... Féktelen száguldását gyakran Narcissusnak kellett megfékeznie, aki elkísérte kilovaglásaira.
– Ne olyan veszettül, farkaskölyök! – figyelmeztette a fiút. – Az lesz a vége, hogy kitöröd a nyakad!
– Még hogy én? – kacagott a fiú. – De miért hívsz engem farkaskölyöknek?
– Római gyerek vagy, és mégsem tudod? – dünnyögte a rabszolga. – Soha nem hallottál még Róma városának alapítóiról?
– Hogyne hallottam volna Romulusról és Remusról!
– Egy nőstényfarkas szoptatta őket. Meg is maradt a farkastermészet bennük meg az utódaikban!
– Te nem szereted a rómaiakat? – kérdezte Márton fölhúzott szemöldökkel.
– Hogyan szeretném őket, hiszen elraboltak a hazámból!
– Szóval gyűlölöd őket! Engem is gyűlölsz?
– Te gyerek vagy. Hogyan gyűlölhetnék egy gyereket?
– És ha nagyra növök?
– Ugyanolyan leszel te is, mint a nőstényfarkas összes többi gonosz ivadéka.
– Ezt meg kéne ám mondanom az apámnak – mondta Márton. – Meg is korbácsoltatna téged.
– Mondd csak meg, ha nem szégyellsz beárulni egy rabszolgát!
– Te meg barbár vagy, és az is maradsz. De nyugodt lehetsz, a farkaskölyök nem árulja el a barátját.
Narcissus zavartan megragadta a fiú karját.
– Hogy mondtad? Csakugyan a barátodnak hívtál?
– Miért ne? Hát nem az vagy?
– Mától fogva talán az vagyok... – hebegte a rabszolga. – De az biztos, hogy soha többé nem hívlak farkaskölyöknek.
Nyílt tekintettel a rabszolga szemébe nézett, és feléje nyújtotta a kezét.”

Márton katonacsalád sarjaként büszke és zabolátlan természetű volt, gyerekkorától fogva férfias erényekre és fegyelemre nevelték. Nehezen alkalmazkodott másokhoz, sőt a szófogadás sem tartozott erősségei közé. Hitbeli megerősödésében többen segítették, így egyik püspök ismerőse is.

„Mikor egy nap a püspök Krisztus szavait idézte: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, Márton ingerülten talpra ugrott, és kifakadt:
– Hogy lehetnék én szelíd és alázatos? Hiszen római vagyok!
– A Mi Urunk a mindenható Isten Fia, mégis vállára vette a keresztet – felelte az agg püspök. – Ülj csak vissza a helyedre, és figyelj rám! – Márton csak vonakodva engedelmeskedett...
– Bocsásd meg, atyám, amiért fegyelmezetlen voltam! – szólalt meg Márton hosszú, töprengő hallgatás után. – De tőlem idegen a szelídség és az alázat. Az apám mindig arra tanított, hogy büszke legyek és kemény.
– Igaza is van édesapádnak! … A Mindentudó izzó pillantásától porrá ég szánalmas büszkeségünk, akár egy nyaláb szalma. Ám a hamuból megszületik a keresztény ember legszebb ékessége: a szívből fakadó alázat aranya. Ha már ismered tulajdon hibáidat, nem kell-e türelmesnek lenned mások fogyatékosságai iránt? Látod, a szelídséghez nyomban alázat társul. Az alázat megért és megbocsát, s a rosszat is jóval viszonozza. E nélkül a két erény nélkül soha nem lesz belőled keresztény.”

Most csak két személyt emeltünk ki a regényből, de Márton hosszú útjai során számos emberrel találkozott, akik valamilyen módon megérintették a lelkét, erősítették hitét. A regényből kiderül, hogy cseperedett gyermekből fiatal fiúvá, hogyan vált katonává, mikor lett hittanuló, majd később püspök.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. november 27., csütörtök

25 nap, 4 oldal, 50 szimbólum

Várakozás, vágyakozás, harmat, Borbála-ágak, Szeplőtelen Szűz Mária, gyertya, éj – szent éj, vigasz, születés, megtestesülés, istálló, ökör és szamár, pásztorok, karácsonyfa, arany, tömjén, mirha, Szent István, Szent János, Nap, Csillag, Szilveszter – csak néhány fogalom Anselm Grün könyvéből, amely az alábbi szimbólumok segítségével kutatja karácsony titkát.

A november elején beköszöntő hosszú és sötét téli esték borongós hangulatában sokan várják már az adventet. Gyakran úgy tapasztalom, hogy a nem hívők is örömmel készülnek erre az időszakra, talán ők is megsejtenek valamit a várakozás öröméből és izgalmából, s titkon vágynak is az ünnep tárgyiasított, harsogó, valótlan tartalma helyett annak igazi, mélyebb jelentésének átélésére. Ahogy Anselm Grün fogalmaz, sokakban felidéződik a boldog gyermekkor, a boldog kezdet, a paradicsom utáni vágyakozás. „Évről évre sokan ünneplik a karácsonyt, akik bánkódnak az elveszett gyermekkor, a boldog világba vetett szertefoszlott hit miatt, amely egykor a karácsonyban felragyogott. Emlékeznek a titokzatossággal átitatott gyermekünnepekre, a békés családi együttlétekre. De csupán az elmúlt ünnepekre való emlékezés még nem garanciája a mai ünnepek sikerének. Ha nem tudatosítjuk folyton, mit is ünneplünk tulajdonképpen, mit kell, hogy jelentsen számunkra, úgy a karácsonynak szükségszerűen csalódást kell okoznia. Ma nincs még egy olyan ünnep, amely erőteljesebben tudná megmutatni a szakadékot az eszme és a valóság között, mint a karácsony” – jegyzi meg a szerző.

Szemezgessünk a szimbólumok közül!

Számomra keveset mondott a fogalom: Borbála-ágak. Mint megtudtam, a tél elején számos vidéken szokás cseresznyeágat vízbe állítani, hogy aztán a meleg lakásban karácsonyra virágot hozzanak. Ez pogány szokásból ered. A sötét és hideg napok ellenére az ágak napfordulóra, december 25-ére életjelet adnak, vagyis kivirágoznak. Anselm Grün szerint így van ez a bensőnkkel is. „A Borbála-ágak reményünket akarják erősíteni, hogy telünk közepette új élet szeretne kivirágozni.” A szerző azt tanácsolja: „Keress a kertedben ágakat, cseresznye vagy aranyfa ágakat. Tedd azt a szobádban Szent Borbála napján egy nagy vázába. Advent egész ideje alatt arra emlékeztet majd, minden fagyos benned először, a tél közepette mégis egy virág nyílik ki benned. A Borbála-ágak a szeretet ágai. Meg akarják mutatni, a szeretet erősebb a halálnál.”

Amikor gyermekkoromban először hallottam, hogy a bölcsek aranyat, tömjént és mirhát vittek a Kisjézusnak, a három közül csak az aranyat ismertem. Persze érdekesen hangzott a tömjén és mirha is, úgyhogy hamar megjegyeztem, de nem tudtam, melyik micsoda. Ma már tudom, viszont a szimbolikájuk is nagyon érdekes. Lássuk, hogy fogalmaz a szerzetes! „Szent Irenaeus az aranyban a gyermek királyi méltóságát, a tömjénben istenségét, a mirhában kereszthalálát látja. Karl Rahnernél az arany a szeretetünkre, a tömjén a vágyunkra, és a mirha fájdalmunkra utal. A Legenda Aurea más értelmezéseket is ismer. A királyok aranyat ajándékoztak Mária szegénysége miatt, az istálló rossz szaga ellen tömjént, mirhát, hogy a gyermek végtagjait erősítsék és az ártó bogarakat elűzzék.”

A karácsony legismertebb jelképe a karácsonyfa. December közepén ellepik a várost a fenyőárusok. Különböző áron válogathatunk számos fenyőfajta közül, de aki nem szereti, hogy a meleg szobában hullanak a tűlevelek, vásárolhat akár műfenyőt is, amelyből ma már sajnos az egészen giccses (a havat utánzó fehér színű) darabokat is megtaláljuk. Ezek egyre távolabb visznek bennünket a karácsonyfa valódi értelmétől. „A fenyő, amely télen is megtartja zöld ruháját, az élet isteni erejének régi szimbóluma. A karácsonyfa-állítás egy régi germán szokásra megy vissza: a zord téli éjszakákon szokás volt a házakban zöld ágat felaggatni a gonosz lelkek és rossz szellemek elűzésére. A keresztény hagyományban a fának örökzöldnek kell lennie, és csillogó faként Krisztust kell az otthonokba vinnie, hogy ezzel kiűzze onnan a félelem, ellenségeskedés és féltékenykedés minden démonát. A karácsonyfát a keresztények a paradicsom fájának értelmezték, melyről az élet gyümölcseit szedik. Az élet gyümölcsit az alma és a dió jelképezik. A fenyőfagömbök (...) a paradicsom egészének és teljességének szimbólumai.”

Most csak három szimbólumot emeltünk ki a könyvből, a szerző azonban 50-et sorol fel, s jellemez két-két oldalban tömören, saját nézőpontja mellett más szakemberek és korábbi, mérvadónak tekintendő művek meghatározásait is idézve. Ha valaki december 1-jétől kezdve minden nap kettőt elolvas (mindössze négy oldal!), december 25-ére éppen végez vele. Ez is lehet egyfajta készület adventben!

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadványok címére kattintva kaphat:

2014. november 19., szerda

Öröm benned, másokban és a világban

A boldogságot mindig holnapra várjuk, holnaputánra, majd... Közben most élünk, most érzünk, most kell a szívnek örülni, hogy emberi legyen élete. A boldogságot keresem én is, mint te. Nem találom én sem, amint te sem leltél rá teljesen. Kérlek, most tarts velem. Nem vagyok sem tudós, sem bölcs. Csak ember vagyok, akire az öröm rátalált. Vagy a szívem lett érzékenyebb az öröm iránt? Nem tudom. Ám az örömmel naponta találkozom. Itt. Most. Hívlak, örülj velem! A mindennapi kenyér mellé kell a mindennapi öröm. Örülni hívlak. Nem lehet, hogy ne jöjj! Élni csak örömben érdemes, és csak örömben szeretheted az életet – írja bevezetőjében Mácz István.

A jól megszokott, a napi rutinhoz szinte már elengedhetetlen feladatok sűrűjében előfordul, hogy teljesen elveszünk. Ilyenkor alig várjuk, hogy végre valahára egy kis szünet következzen, egy hosszú hétvége vagy ünnep, ami megszakítja az örök körforgást és néhány színes nappal ajándékoz meg bennünket. Részben talán éppen ennek tudható be, hogy egyesek – helytelenül – már október közepén a karácsonyra készülnek. Mácz István megtanítja az olvasót arra, hogyan és minek örülhet  nap mint nap.

Az első feladat így szól: Öröme légy önmagadnak. Ez néha nem is olyan egyszerű, s ahogy a szerző is rávilágít, ez alapvető probléma. „Aki önmagát szereti, az a világmindenséget és embertársait sem gyűlöli. Aki értékeli önmagát, az másban is sok-sok értéket talál. Aki saját énjének kútjából örömet tud meríteni, az az öröm más forrásait is naponta megéli. Nézz a tükörbe! Arcod alkatát típusba lehet sorolni, de ilyen még soha nem volt s nem lesz. Hangod alt, tenor, szoprán vagy basszus, de hangod színe egyetlen zeneként hangzik fel. Saját ének mélységeiben olyat látsz, akit és amit nem láthatsz sehol.”

Gesztusaink mesélnek rólunk, bemutatnak minket. A szerző sorra veszi, miről árulkodik testünk még akkor is, amikor nem beszélünk.

Az arcod „nem plakát, kiabál rólad mégis. Az arcban jelenik meg legkifejezőbben az én. Önmagunk. Névjegyet nem tudunk mindenkinek adni, ám arcunk akarva-akaratlanul mindenkinek megmutatjuk. Az arc kincs. Megszoktuk. Nem is vigyázunk rá. A nők ugyan kozmetikázzák. Kívülről. Pedig az arc belülről épül és szépül igazán. Megmásíthatatlanul. Az arc az ember. Az arcod te vagy. Az arcod látják. Mennyien? Viszik. A szívükben. Ismerősök és ismeretlenek. Arcodon az idő nyoma. Mi lesz belőle? Rajtad is múlik, mert arcod építi vagy rombolja minden gondolatod, minden érzésed, vágyad és akarásod.”

A szemed: „Valaki állítja, hogy látni maga az élet. Lát. El tudnád sorolni csak a színeket, melyeket pillanatonként összeszed? Nézz szét! Látod az emberi arcokat. Látod az arcok történetét és olvasod vallomásukat.” A szemed „végtelenre nyíló ablak. Szeresd. Tartsd nyitva. Az öröm percenként belép rajta”– írja a szerző.

A kéz: alkot, dolgozik, teremt. „Világot formál. Erejében fogja az anyagot. A kezedben magad mozdulsz meg. A kezed mozdulatával beszélsz, suttogsz, szónokolsz. Ha nincs szavad, kezed sem mozdul meg. Szeresd, hisz hatalma van örömet adni.”

A mosoly a lélek derűje – véli Mácz István. „A mosolyban a lélek bizalma néz a világra. Szebb a világ, ha mosolyogva nézed. Mosollyal az arcodon másként látod az embereket. Igazabb és jobbik énjük jelenik meg előtted. Mosolyod elsőnek téged ragyog be. Kívül, belül. Azután másokat.”

Magányod: „Egyedül lenni. Nem kell hozzá sivatag, lakatlan sziget. Elég a tömeg. Elég néhány ember, aki nem ért meg. De ha senki sincs? Magad maradsz. Akkor se ijedj meg. Melletted senki, benned igen. Önmagad. Viseld el magad. Társalogj önmagaddal. Ne ijedj meg. Ez nem elmebaj. A bölcsesség kezdete. Lépések befelé. Megismered emberi arányaidat. Szeresd magad, ahogy vagy.”

Először önmagunkban kell örömet találnunk, s csak azután szerethetünk másokat, fiatalokat, időseket, ismerősöket és ismeretleneket, barátokat, munkatársakat. Ha pedig ezt elértük, örömünket leljük majd a pergő időben: az évszakok és napszakok váltakozásában, az évek múlásában és az ünnepekben. Végül lássuk, hogyan definiálja az otthon fogalmát a szerző.

„Az otthon teljes varázsát egymagad megteremteni nem tudod. Elárulom a titkát. Miután elköltöztem a szüleimtől, új otthont teremtettem magam. De ez az új akkor lett igazi otthonom, amikor apám, anyám eljöttek és jelen voltak. Ültek a székemen, aludtak az ágyamban, az asztalomnál ettek. Utána elmentek. Ottmaradtak mégis. Személyük varázsa otthonom muzsikájának új dallama lett. Vannak barátaim, vannak, akiket szeretek. Hívom őket, legyenek jelen. Üljenek a székemen, egyenek a tányéromból. Elmennek. Énjük zenéje otthonom muzsikájában bent marad.  Így otthon igazán az otthonom. Otthonodban – meglásd – veled lakik az öröm.”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadványok címére kattintva kaphat:

2014. november 12., szerda

Amin a katolikusok is szívből tudnak nevetni

Talán egyetértünk abban, hogy nevetni jó. A nevetéstől jobbnak tűnik a világ, könnyebbnek érezzük a gondokat, és a jókedv hatására sokszor elmúlnak az előzőleg megoldhatatlannak látszó problémák is. Az internet kimeríthetetlen tárháza a vicceknek, humoros történeteknek. Azonban, ha minőségi, kulturált humorra vágyunk, igencsak lecsökken azoknak az oldalaknak a száma, ahol ilyenekkel találkozhatunk.

Amennyiben elhagyjuk a digitális világot és visszatérünk a könyvekhez, rögtön szembetűnik, hogy a nyomtatásban megjelent kiadványok már sokkal igényesebbek, kulturáltabbak, a különféle trágárságoktól mentesebbek, mint az internetes tematikus oldalak.

A közvélekedéssel ellentétben mi, katolikusok nem olyanok vagyunk, mint akik citromba haraptak. Mi is szeretjük a mosolyt, a nevetést, sőt a kacagást is. Milyen humoros írásokat olvassunk hát, amelyek nem botránkoztatnak meg bennünket hitünkben?

A Szent Gellért Kiadónak jó pár nevetésre ingerlő kiadványa van, ám én most mégis az Agapé Kiadó A sivatagi atyák bölcs humora című könyvére szeretném felhívni a figyelmet. A kiadvány szerzője, R. Kern 491 szellemes történetet, élcelődő szóváltást, humorral ízesített bölcs mondást gyűjtött egy csokorba ebben a műben. A környezet, ahol a könyvben leírt események játszódnak, a sivatagi atyák, a szent szerzetesek világa, akik a sötét időket is könnyedén vészelték át a humor, a nevetés erejével és segítségével.

Lapozzunk bele a könyvbe, és néhány történet erejéig pillantsunk bele a szerzetesek életének vidám perceibe!

75. – Atya –, miért akarod, hogy kör alakú templomot építsünk? – kérdezte a szerzetes az apáttól.
– Hogy perselyezéskor a hívek ne bújjanak el a sarokban!

173. A híres damaszkuszi teológiai iskolán egy fiatal tanítvány kínos helyzetbe került.
– Látom, hogy a kérdésem zavarba hoz – jegyezte meg a vizsgáztató tanár.
– Nem a kérdés hoz zavarba, hanem a válasz.

256. A sivatagi atyáknak gyakran meggyűlt a bajuk a nomád törzsekkel. Egyik törzsfőnök felkereste Izajás atyát.
– Keresztény akarok lenni – jelentette ki.
– Felvidítottad a szívemet – mondta az öreg szerzetes. – De neked ám két feleséged van, az egyikről le kell mondanod.
– Szívesen megteszem, ha legalább egy idézetet mondasz a Szentírásból, amely elítéli a többnejűséget.
– „Senki sem szolgálhat két úrnak” – válaszolt a szerzetes.

336. Látogatóba ment az öreg, és megkérdezte társától:
– Van még abból a múltkori borodból?
– Hogyne volna, testvér.
– Akkor kérek egy pohár vizet.

405. – Szeretnélek követni az életszentség útján – jelentette be az egyik testvér a nagy tiszteletnek örvendő János atyának.
– Ide figyelj! – válaszolta neki János, én jobban szeretném, ha nem követnél, hanem megelőznél.

Könyvszerdáinkban eddig a komolyabb témákat részesítettük előnyben, de úgy érzem, szükség van néha egy-egy könnyedebb mű bemutatására is. Bízom benne, hogy a mai ismertetővel nem lőttem bakot…

Teklits Tamás

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. november 5., szerda

Idén is kalendárium

Évről évre számos kalendárium közül választhatnak a műfaj kedvelői, akik már ebben az időszakban beszerzik a számukra legérdekesebb kiadványokat. A Martinus Kiadó is igyekszik színesíteni ezt a palettát. Egyházmegyénk kalendáriumának egyik erőssége helyi jellegéből fakad – bátran állíthatjuk, rólunk, az egyházmegye híveiről és híveinek szól.

Emellett természetesen hazánk és a világegyház híreire is fókuszál. Megtalálhatók benne ismert és népszerű lelkipásztorok, írók, művészek gondolatai, valamint egy-egy speciális, érdekes témával jelentkeznek az egyházmegye lelkes hívei is. Izgalmas interjúkkal várjuk az olvasókat. Mit jelent önkéntesként dolgozni a zalaegerszegi Mária Rádiónál? Milyen az élet egy levéltárban? Hogyan lehet a híveket teljes odaadással szolgálni egy életen át? Többek között ezekre és sok más kérdésre is válaszolnak az interjúalanyok.

Teret adunk tehetséges fiataloknak, általános és középiskolás diákoknak: ők idén az egyházmegyei irodalmi pályázat szerzői voltak. Volt, akitől Zalaszentgrót múltjáról és jelenéről olvashatunk, mások interjút készítettek a Zalaegerszegen szolgáló Stróber László atyával. A kalendárium lapjain találkozhatunk bensőséges hangvételű visszaemlékezéssel, amely egy munkatábort is megjárt, ám hitében élete végéig kitartó nagyapáról szól, de a lelkes, ifjú szerzők kutatják gyermek, szülő és hit kapcsolatát is.

Szauer Ágoston szombathelyi költő-tanár nagy igényességgel válogatott ismert és kevésbé ismert költők szebbnél szebb istenes verseiből, emellett pedig az elbeszélések, novellák kedvelőinek is kínál csemegéket a kiadvány.

Egyházmegyénknek számos olyan néhány száz lelkes települése van, amelynek templomát talán csak a helyi hívek ismerik igazán. A 2015-ös kalendárium céljául tűzte ki a legkevésbé ismert filiák templomainak bemutatását. Zalatárnoktól Megyehídig számos zalai és vasi gyöngyszemről tudhat meg különlegességeket lelkipásztoraink tollából. A 12 templombemutatást a naptár részt követően találhatják meg az olvasók.

2015-ben Andocsra hívja a hívőket a főpásztor, a somogyi kegyhely lesz a május elsejei egyházmegyei zarándoklat helyszíne. A kalendáriumban az andocsi Mária-tiszteletről is olvashat.
Ahogy a korábbi években, úgy most is gondoltunk a gyerekekre, minden hónapnál színező, útvonalkereső vagy sudoku várja őket, a háziasszonyokkal ezúttal néhány könnyen elkészíthető, egészséges étel receptjét osztjuk meg, végül pedig a vicc rovat csal mosolyt az arcokra.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. október 29., szerda

Gyerekeknek gyereknyelven

Sokszor nem egy nyelvet beszélünk. Mi mondjuk a magunkét, ők is mondják a magukét, és egyszerűen nem értjük egymást. Mi, nagyok próbálunk egy kicsit lelassulni, türelmesebbek lenni, jobban odafigyelni, de elragadnak a napi gondok, a megoldásra váró problémák, és egy idő után feladjuk a küzdelmet. Később lelkiismeret-furdalásunk van, mert úgy érezzük, nem foglalkozunk eleget velük, nagy hirtelen próbáljuk helyrehozni a dolgokat, de ismét csak nyelvi korlátokba ütközünk. Hogyan magyarázzuk el egy kisiskolásnak, hogy ne féljen semmitől, hogy az iskola jó dolog, hogy a hamarosan megérkező kistestvért nem fogjuk jobban szeretni, mint őt, vagy, hogy miért nincs már velünk a nagypapa és a nagymama? Komoly dolgokról gyermeki nyelven. Erről szól az Agapé Kiadó Janó Manó sorozata.

Egy-egy gondolat erejéig lapozzunk most bele a 32 oldalas, színes kötetek némelyikébe. A Ha meghal a nagyszülő című rész a következőt írja arról, hogy mit jelent meghalni? „Ha a szüleid azt mondják, hogy a nagyszülőd meghalt, az az jelenti, hogy a teste már nem működik és nem lehet rajta segíteni. A halál minden élőlényt elér: a virágot és a békát, az aranyhalat és a futóegérkét, a kutyát és a cicát, sőt az embert is. De az ember nem csupán test. Az embernek lelke is van. Az a részed, amelyik nevet, szeret és barátságot köt az emberekkel. Azaz, amitől te vagy TE. Habár nagyszülőd teste már halott, a lelke továbbra is él, a mennyországban a Jóistennel.” A kötetben olvashatunk még a szomorúságról, a búcsúzásról, a sírásról, a halál által okozott fura érzésekről, a gyászszertartásról és természetesen a mennyországról is.

Olyan finom, puha az ágy. Nincs kedvem felkelni. Különben is vasárnap van, és pihenni szeretnék nem templomba menni! Van, aki már találkozott ezzel a gyermeki reakcióval, van olyan is, aki még csak ezután fog találkozni vele. Nagyon találó a Nem akarok templomba menni! kötet alcíme: Hogyan válhat a küzdelem ünneppé? A könyv fejezetről fejezetre szünteti meg a gyermekek dacos, reggeli ellenállását, és nagyon alaposan magyarázza el a kicsiknek, miért kell és érdemes nekik is templomba járniuk. „Ha szeretünk valakit, akkor szeretnénk vele sok időt együtt eltölteni, és arra vágyunk, hogy ő is velünk töltse az idejét. Ugyanez igaz Istenre is. Ha szeretnénk őt jobban megismerni, és közelebb érezni magunkat hozzá, akkor időt kell szánnunk arra, hogy meglátogassuk és beszélgessünk vele. Olyan ez, mintha titkos barátunk vagy nagyapánk lenne. Csak akkor kerülhetsz közelebb valakihez, ha egy kis időt együtt töltesz vele: tanultok egymásról, néha hallgattok, néha pedig beszélgettek.”

A félelem szörnyű dolog. Tönkreteszi és megmérgezi az életünket. Sokszor még mi, felnőttek sem tudunk megbirkózni vele, hogyan segítsünk így a gyermekeinknek? Úgy gondolom, hogy a Tűnjön a félelem, itt a védelem! című kötet nem csak a gyerekeknek, de a szüleiknek, nagyszüleiknek is megfelelő segítséget nyújthat
félelmeik leküzdésében. „Szörnyű hallani a rossz híreket: a tornádókról, a földrengésekről, a háborúkról… De Isten szeretete olyan, mint az esernyő, amely megvéd a félelemtől. A rossz dolgok ellenére, Isten szeretete jelen van. És ha rettegünk is, a világ még mindig gyönyörű helynek számít. Ha félsz vagy aggódsz, gondolj a családodra, a barátaidra, akik szeretnek. Örülj a természet színeinek és hangjainak. Gondolj mindenre, ami szép az életedben.” A könyvben olvashatunk még arról, hogy időnként mindenki fél, hogy milyen érzés a félelem, hogy mi a különbség a valóság és a képzelet között, hogy mit tegyen a gyerek, ha mások kigúnyolják, hogy szembesülj a félelmeiddel és arról is, hogy valójában nem is baj, ha valaki fél.

Szinte nincs olyan gyermekeket foglalkoztató gond vagy probléma, amelyet a Janó Manó sorozat kötetei ne dolgoznának föl. Érdemes ezért a nehézségek idején segítségül hívnunk őket. Biztos vagyok benne, hogy a kötetek elolvasásával nagyon gyorsan sikerül egy hullámhosszra kerülnünk a kicsinyekkel és így mindig hatékony segítséget nyújthatunk számukra a felmerült akadályok leküzdésében.

Teklits Tamás

•     •     •

Bővebb információt a lenti hivatkozásra kattintva kaphat:

2014. október 22., szerda

Miért vagyok keresztény?

Timothy Radcliffe angol domonkos szerzetes, világszerte ismert előadó, író. Könyvében arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a keresztényekben kell lenni valami többletnek, amely megragadja a nem hívőket és felkelti érdeklődésüket a hit iránt.

„A kereszténység értelme, hogy Istenre, életünk értelmére mutat. Remélni azt jelenti, hogy meggyőződéssel bízunk abban, hogy az emberi létnek van valami értelme. Ha nincs, akkor a kereszténység és minden vallás csak hiábavaló időtöltés. Ám nem abban hiszünk, hogy fáradságosan kell menetelnünk Isten felé, mint valami távoli cél felé. Hitünk az, hogy Isten kiválasztott és megtalált bennünket. Isten minden emberi lény életében már jelen van még ha névtelenül és fel nem ismerve is” – vallja Radcliffe, és kiemeli, hogy „az emberiség egésze Istenben találja meg végső egységét és értelmét.”

Keresztényként hisszük, hogy Isten jelenléte köztünk a szabadság, a boldogság és a szeretet forrása. Ahhoz azonban, hogy belépjünk az igazi szabadságba és boldogságba, nagyon mélyen át kell alakulnunk. A szabadság nem csak azt jelenti, hogy lehetőségek közül választunk, és a boldogság nem csupán vidám érzelem. „Az Isten életében való részesedést jelentik, és ez megkívánja, hogy valahogy meghaljunk és feltámadjunk. Nagy bátorságra van szükségünk, hogy engedjük: a velünk lévő Isten felszabadítson minket és örömmel töltsön el.”

Az emberi egység kérdéséről azt írja a szerző, hogy az Istenre irányultság nem azt jelenti, hogy hiszem: „Isten személyes életem és halálom zarándokútjának célja”, hiszen „az emberiség egésze Istenben találja meg végső egységét és értelmét. Nem vagyok teljes, nem vagyok befejezett, csak az egész emberiséggel együtt” – vallja a szerző.

A domonkos szerzetes jelentőséget tulajdonít a keresztény reménynek, amit ha megélünk és meg tudunk osztani másokkal, akkor olyasmit tudunk felajánlani, amire a világ vágyik. Hogyan tudunk reményt nyújtani? Tudunk-e valami mást, újat mondani a jövőről? – töpreng a szerző. „Mi hiszünk abban, hogy a jó végső győzelmet fog aratni a gonoszon. Hiszünk a Királyság eljövetelében, és hogy vége lesz minden halálnak és szenvedésnek. Nem tudjuk azonban megmondani, hogy mindez hogyan történik. A kereszténység nem ajánl kész tervet, viszont története van. Történetünk lényege az a három nap, amely az utolsó vacsorától az üres sírig tartott. De az utolsó vacsora egyúttal az a pillanat is volt, amikor a tanítványok szemük elől vesztették a jövőt.”

Radcliffe atya szerint az jelent kihívást a keresztény emberek és az Egyház számára, hogy meggyőzően tudjanak beszélni Istenről. A félénkség azonban gondot okoz, le kell vetkőznünk félelmünket, hiszen, ha mások azt látják, hogy félünk tőlük, nem tanúskodhatunk hitünkről hitelesen. Továbbá különböznünk is kell a nem hívőktől azért, hogy amikor találkozunk, rácsodálkozással kérdezhessék: mi az életünk értelme? „Életünk értelme természetesen Isten. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak akkor tudunk az evangéliumról tanúskodni, ha mi keresztények rendkívül jók vagyunk, kiválóbbak másoknál. Jézus éppen nem ilyen közösséget akart alapítani. A bűnösöket, a gyöngéket, a söpredéket hívta magához” – véli a szerző. Különbözzünk másoktól azzal, hogy Isten a valóságban találkozik velünk a szentségekben, amelyek életünk minden drámáját áthatják, „a születést és halált, az evést és ivást, szexet és gyógyulást... Itt kezdődik a Királyság zarándokútja... Középütt... áll az egyház, és segít, hogy mindkettőben otthonra leljünk, oázist kínálva az emberiség számára a gyökerek elvesztésétől szenvedő világunkhoz... annak a minden képzeletet felülmúló otthonnak vagyunk teremtve, ami Isten Királysága. Egyetemes otthonunk felé törekszünk, a szó szoros értelmében, ahonnét senki sincs kizárva. Elfogadjuk ennek ajándékát, avval, hogy engedjük, Isten szava tegye tágassá szavainkat, és beszédünk tisztuljon meg minden lenézéstől és uralkodásvágytól.”

A szabadság fogalmával is foglalkozik a szerző. Szerinte a szabadság a modern európai ember központi értéke, viszont nem tudjuk, hogyan élvezzük előnyeit. Társadalmunk megérett az evangéliumi szabadság üzenetére, ennek kell evangelizációnk középpontjában állnia. Ez azonban mindaddig nem valósulhat meg, amíg nem nézünk szembe, és nem lépünk túl az Egyház életét gyakran megbénító félénk szabadsághiányunkon, különben szavaink hiteltelenek lesznek. „A keresztény szabadságot nem tudjuk megmagyarázni, csak megvédeni. A keresztény szabadságot nem tudjuk megmagyarázni, csak működését láthatjuk az utolsó vacsorán. A reménynek ez a jele minden közül a legszabadabb cselekedet. A szabadság a kereszténység lényegére utal, mert megmutatja életünk végső célját, a részesedést Isten kimondhatatlan szabadságában. Egy másik út, hogy megmutassuk, merre tartunk, a boldogságunk. Gyakran előfordul, hogy az embereket meglepi a szent emberek vidámsága. Szerzetesi hivatásomat részben egy bencés nagybácsimból sugárzó boldogságnak köszönhetem.”

A domonkos szerző könyvében az öröm fontosságát is hangsúlyozza. Azt írja, hogy az öröm nem Istennek egy érzése, hanem ez Isten léte. Mivel az öröm Isten valódi énje, ezért nem tudjuk meghatározni vagy megérteni. Így amikor megérint minket Isten öröme, valami kifejezhetetlen lakozik bennünk. Ezt az örömöt Jézus nem tudta megfogalmazni, csak megtestesíteni. „Ő volt a testté vált öröm.” Hozzá hasonlóan mi sem tudunk megfelelően beszélni róla, de megtestesíthetjük életünkben, arcunkon. „Az Egyház azért van, hogy összegyűjtse az embereket, hogy együtt örüljünk. Lehet, hogy az egyik oka annak, hogy a fiatal hisz, de nem vágyik közénk az, hogy keresztény ünnepeinken nem tapasztalják, hogy megosztjuk örömünket. Ez az öröm nem korlátozódhat pusztán érzelmeinkre, nem lehet pusztán szellemi.”

A szerző azzal a konklúzióval zárja gondolatait, hogy ha az Egyház táplálni akarja az Isten felé törekvő életeket, akkor bátorítanunk kell egymást. Ha hiszünk abban, hogy a Szentlélek pünkösdkor kiáradt az Egyházra, akkor nyugodtan lehetünk fesztelenebbek egymással.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. október 15., szerda

Égető sorskérdések

Miért nem élhetünk mi úgy, mint más népek? Miért gyötör minket századok óta a nemzethalál látomása? Miért kell nekünk állandóan a puszta létért viaskodnunk? Miért nem szabad nekünk mindazt megalkotni, amire tehetségünk volna bőven? Miért nem hagynak minket békén, holott mi senkit sem akarunk bántani? Miért kell a mi hazánk mindig másnak, habár mi senki földjét nem kívánjuk? Miért csupa törés a magyar élet, s miért nincs benne szerves fejlődés? Miért lesz annyiszor félelmes ravatal az a gyönyörű Budavár és a halott rajta a nemzet boldogsága?

Babits Mihály, Illyés Gyula és még sokáig sorolhatnánk, hogy ki mindenki elmélkedett már a magyarságról, a magyar nyelvről és történelmünkről. Ezúttal a szombathelyi születésű Varga László szalézi szerzetes teszi fel kérdéseit, s elmélkedik népünkről. Varga László atya 1901-ben született, és 50 éves korában hagyta el hazánkat. Könyvét vigasztaló levélnek szánta bujdosó testvéreinek, akiknek sorsát meghatározták a II. világháború utáni évek nehézségei: a szovjet megszállás vagy az 56-os forradalom elfojtása. A szerzetes, aki nem érhette meg az 1989-es rendszerváltozást, könyvét a magyarság jövője miatti aggódás okán írta meg. Érdekli a magyar nép eredete, rokonsága más népekkel, nyelve, jelleme s persze történelme és Európában elfoglalt helye, szerepe.

A magyar titok című könyvben Pázmány, Prohászka, Babits, Vörösmarty és Arany gondolatait idézi. Rendkívül jártas a magyar irodalomban, s egyfajta összefoglalását adja a magyarságról szóló műveknek, íróink, költőink hazáról való gondolkodásának. Könyvét olvasva kedvet kaphatunk ezen alkotások felidézéséhez és újragondolásához. „Gyönyörű Vörösmarty költeménye Hedvig királylányról, de milyen kár, hogy Erzsébet és Margit történetét nem énekelte meg, pedig ők is a döntő magyarok közé tartoztak.”

Varga László atya vallja, hogy nincs élőbb ember a magyarok között első királyunknál, Szent Istvánnál, hiszen ő volt az, aki felajánlotta a koronát a Szűzanyának, és a magyarság sorsát az ő gondjaira bízta. Így vélekedik erről: „Egész történetünk ennek föltűnő igazolása. Jelképe is van ennek: a koronázó templom a Várban. Az ozmán uralom alatt török mecset lett belőle és amikor a keresztény hadak a Várat visszafoglalták, az ostrom után egyetlen romhalmaz volt az egész, de állt a Boldogasszony egyháza.” A szerző további gondolatai szólhatnak akár a ma nem hívő emberének is: „Jól tudjuk, ma sok magyar van, aki az ilyen nyilatkozatban nem lát mást, mint a főpap kegyes hiedelmét, amit őseitől átvett és hagyományosan tovább ismétel. A fölényesen mosolygókat, akik a számtanon kívül másban nem hisznek, csak arra intjük, hogy az első világháború alatt Fatimában olyan valami történt, amitől a hitetlen nézők is térdre zuhantak...”

Miután Varga László lelkipásztor, e könyv lapjain is több helyütt olvashatunk a hitről és az istenkapcsolatról. László atya úgy véli, „Moszkva csak akkor tudna egészen leigázni minket, ha sikerülne elhitetnie velünk, hogy sem az égből, sem a földön nem várhatunk segítséget, és ha a nemzet reményt vesztve meghajolna a végzet előtt. Minden legyőzött népnek marad egy belső erődje, és amíg ez szilárdan áll, a hódító uralma ideiglenes marad. E belső erőd bástyái: a nemzet önérzete, a hagyomány ereje, a szabadság vágya, a szellemi függetlenség és a szenvedésre kész elszántság. Amíg ez a vár keményen ellenáll, győzelmünk el nem maradhat, sőt a mostani hódoltság is a jövendőbeni felemelkedés alapja lesz.”

A magyar nép jellemének a szerzetes szerint két meghatározó tényezője van, az értelem és a szenvedély.  Hangsúlyozza, hogy mindig több van belőle, mint kellene, s Bocskait idézi: „Mink az dolgot magát nézzük harag és szenvedelem nélkül, de ez a lélekalkat nem gyakori nálunk.” A szerző úgy gondolja, „Széchenyi lángelméje élesen látó, pontosan számító volt, de ugyanakkor roppant szenvedély is fűtötte. Bármennyire tisztelte őt a nemzet, mégis Kossuthot követte, aki mesteri módon tudott bánni az érzelmi erőkkel. Széchenyi volt a legnagyobb magyar, Deák Ferenc a haza bölcse, de Kossuth apánkra hallgatott a nép.” A magyarság jellemét, gondolkodását meghatározzák az erős érzelmek, és időnként bizony borúlátóak vagyunk: „Századok óta a nemzethalál látomása üli meg a lelkünket. A barokk korban egy ideig megint a nagyság és biztonság tudata lépett előtérbe, de egyébként még Pázmány és Zrínyi erős egyéniségén is kiütközik a balsors ütötte sebek fájdalma.”

Más helyütt pedig arról elmélkedik, hogy a magyarság ritkán jár az arany középúton, és a boldogulás lehetőségét az isteni tanítás követésében látja: „Mi vagy óriások leszünk, vagy senkik: vagy az Isten választottai, vagy a népek szemete. A középszer nálunk csalfa délibáb.” Az értelem és a szenvedély mellett pedig szintén fontosnak tartja a szerző az értékrend megtartását. „A legnagyobb nyomor, ha valaki értékvakságban szenved. Aki csak számban és mennyiségben gondolkozik, és nem látja mennyivel több az erkölcsi érték, végzetesen elszámítja magát. A legfőbb javakat sem pénzzel, sem hatalommal nem lehet megszerezni, mert azokat a személyiség képes önmagában létrehozni. Egy igazi anya szíve többet ér, mint az egész látható mindenség...” Tamási Áron gondolataival is egyetért a szerző, éppen ezért idézi az író hasonlatát a székelyekről: „Olyan a székely, mint a pisztráng a havasi patakban. Mindig a rohanó ár ellen úszik fölfelé. Ez a nagyszerű abban a kicsi népben, ez a tudat élteti, mert ez a rendeltetése.”

Könyvét hálaadó és egyben a magyarság sorsát összegző imádsággal zárja a szerző, amelyben helyet kap az önvád is. Kifejti, hogy egyes egyedül az isteni Gondviselésnek köszönhető, hogy a magyarság létezik. Részlet a Bujdosó elmélkedésből: „Századok királya, mindenható Isten! Bilincsbe verve, bujdosva, koldusan, mi magyarok hálát adunk neked, mert öröktől fogva akartál minket. Bizony magunk ellen is vétettünk nagyot, egymás vérébe balgán vertük a csapot,  de bármi történt, te mindig vigyáztál ránk, s hatalmad csodája, hogy még áll hazánk. Valami nagy szándékod van velünk, valami cél, amitől eddig iszonyodva szöktünk... Mohács óta minden csatánkon vesztettünk, de ha veled harcolunk, biztos a győzelmünk, mert te vagy a halálban győztes óriás, te vagy a föltámadás.”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat: