2013. november 27., szerda

Látta és hitt - A torinói lepel üzenete

Miért kaptuk Istentől a torinói halotti Leplet? Hogyan tanít ez a különleges ereklye Istenről, Jézusról, emberségről, szenvedésről és szeretetről? Giuseppe Ghiberti, a torinói Lepel kivételes ismerője, s több mint fél évszázada gyakori szemlélője arra hív, hogy vele együtt keressünk választ ezekre a kérdésekre. A Lepelnek üzenete van számunkra, amelyhez nem a részletekbe vesző tudományos elemzéssel, hanem a türelmes és szeretetteljes elmélkedéssel és szemlélődéssel közelíthetünk.

„A tisztelet a valóság, a Lepel valósága, részletei iránt átérzik a szerző minden szavából, aki fél évszázada a torinói Lepel közeli szemlélője, tudományos megismerésének nyomon követője, az utóbbi években egyházi megbízottja. Ugyanakkor átjárja a hit, amely nem kevesebb a tudásnál, és nem is mond ellent neki. Inkább olyan hit, amely Istenbe kapaszkodik, hogy a valóságot teljes egészében megismerhesse, s a láthatóban felfedezze a láthatatlan kézjegyét” – írja Giuseppe Ghiberti könyvének előszavában dr. Martos Levente Balázs atya, a mű egyik lektora, aki nem mellesleg a Szombathelyi Egyházmegye papja és a Győri Hittudományi Főiskola és Szeminárium prefektusa. Balázs atya kiemeli, hogy a torinói Lepel az élet sokféle oldalára fényt vet. Ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „Úgy gondolom, ez a keresztény világszemlélet szíve: minden emberi készségünket és képességünket használni abban az egyetlen igazi szabadságban, amelyet Istentől kaptunk, s amely Istenhez vezet.”

Az ereklyét sokféle eljárással vizsgálták már, hogy fény derüljön keletkezésére, mibenlétére. A szerző, Giuseppe Ghiberti – akit az internetet böngészők általában párbeszéd közben, tudósokkal, papokkal és riporterekkel láthatnak – bár nem részletesen, de foglalkozik ezen tudományos kutatások eredményeivel. Ezeket valaki elfogadja, valaki nem. Valaki hisz abban, hogy a Lepel Jézus halotti leple volt, mások nem. Martos Levente Balázs atya azt tanácsolja, hogy Ghiberti „könyvét olvasva beszélgessünk nemcsak vele, hanem a Lepellel. Kérdezzük magát a Leplet is, hogy mit mond el nekünk Istenről, Jézusról, mit mond önmagunkról, és mit mond a világról, amelyben a hitünk szerint »testté lett az ige«, a láthatatlan isten megmutatta önmagát.”

Milyen régi valójában ez a vászon? És hogyan keletkezett rajta a képmás? Önkéntelen kérdések ezek, a maguk nemében nem mondhatók különlegesnek. Természetes, hogy felvetődnek és hogy az ember szenvedélyesen keresi rájuk a választ. „A Lepel üzenetet hordoz magában. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy Isten azért adta nekünk a Leplet, hogy figyeljünk erre az üzenetre. Könnyen belátható, hogy a Lepel egy halálig tartó szenvedés történetét meséli el. A Leplen kirajzolódó kép részletei arról beszélnek, hogy személyük belehalt szenvedésébe, s hogy ezt a halált keresztre feszítés okozta” – véli a szerző. Szerinte kétféleképpen tekinthetünk az ereklyére. Vizsgálhatjuk fizikai valójában és magára az üzenetére is figyelhetünk. Maga a tárgy természetesen számos kérdést felvet ma is, ezekre azonban nem tudunk teljes bizonyossággal válaszolni. A Lepel üzenete azonban bizonyosságként juthat el azokhoz, akik azt hagyják. 

Amikor emberek a Lepelről vitatkoznak, hamar eljutnak Jézushoz is, és minden bizonnyal emiatt olyan híres és érdekes az ereklye. A szerző válasza arra a kérdésre, hogy miért kaptuk Istentől a leplet, a következő: „azért, hogy ösztönzést nyerjünk és bátrabbá váljunk a személyes párbeszédre az Úr Jézussal... A kutatás, éppen hosszú és szerteágazó természetéből adódóan, türelemre int. Elfogadjuk az Úr nekünk adott ajándékait, olyan lehatárolt formában, ahogy ő kínálja nekünk. Az Úr megmutatja nekünk, hogy milyen, előttünk még ismeretlen határ elfogadását kéri tőlünk: egy pontig ismeretet és bizonyosságot kapunk tőle, ettől kezdve pedig türelemre, alázatra és annak elfogadására hív bennünket, amit az ő legfensőbb jósága megszab.”

A Lepel és a Szentháromság kapcsolatát vizsgálva a szerző felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy az ábrázolások egy ritka változatán a kereszt helyén a földre terített Lepel látható. Ez „egyfajta művészi szabadság megnyilvánulása, ugyanakkor jelzésértékkel is bír: azt a felfogást tükrözi, amely a Leplet szorosan összekapcsolja Jézus személyével, a Fiúéval, egészen odáig, hogy a Szentháromság ábrázolásakor a Lepel jeleníti meg őt” – véli a szerző, majd a Lepel és Jézus kapcsolatát vizsgálja. Sokak számára talán ez lehet a legtöbb kérdést kiváltó téma, s ez elvezet a szerző azon megállapításához, hogy az ereklye évszázados tiszteletének titka annak érzelmi többletjelentésében és a szemlélő magatartásában rejlik, aki tekintetét a  „kirajzolódó arcra szegezve önkéntelenül is kapcsolatba hozza azt a Jézus élete végén bekövetkező eseményekkel, és amennyire ez a történetfontos számára, annyira természetesen érzelmileg is kötődni fog a Leplen látható képmáshoz.”

Ghiberti atya könyvében – a tudományos kutatások eredményei mellett – vizsgálja a Lepel és az Eucharisztia, a Szent Szűz, a szentek, ember és test, öröm és szenvedés, öregkor és halál, továbbá a papság kapcsolatát, valamint az ezek mögött meghúzódó lelki tartalmakat, s kutatja a Lepel évszázados titkát.
Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2013. november 20., szerda

Ünnepeinkről XVI. Benedek emeritus pápa szemével

A remény forrásaiból meríteni egyrészt nagyon is valóságos lelki igényt elégít ki, másrészt semmihez sem fogható spirituális élményt – lényegében az élet Urával való találkozást – jelent minden ember számára. Mert a megtisztulást és erőgyűjtést kínálják ezek a források. Élő vizük a krisztusi tanítás igazságaiból tör elő, amelyekre a legerőteljesebben az egyházi év nagy ünnepein emlékezünk.  

 

A szerző, Joseph Ratzinger, vagyis XVI. Benedek emeritus pápa az üdvtörténet jelentős állomásainak gyakran meglepő mélységű mondanivalóját fejti ki e könyvében, rendszerint egy-egy képzőművészeti alkotás sokszor többrétegű és egyre bensőségesebb jelentésének feltárásával.  A műalkotások esztétikai-tartalmi bemutatása és az ünnepek vallásos jelentőségének kifejtése együttesen valósítják meg a szerző szándékát: a keresztény remény értelmes voltának és fontosságának felismerését.


Néhány nap múlva elkezdődik az advent, a könyv karácsony ünnepével foglalkozik elsőként. A szerző rögtön az elején leszögezi, hogy a keresztények legnagyobb ünnepe nem a karácsony, hanem a húsvét, hiszen „az egyházi év ünnepei először is nem Krisztus születése időpontjának figyelembe vétele alapján, hanem az ő feltámadásában való hitből alakultak ki. A keresztény hitet ugyanis valójában csak a feltámadás ténye alapozta meg és ez hozta létre az Egyházat.”

Jézus születésének időpontját először Római Hippolytosz erősítette meg Kr.u. 204-ben, és valószínűleg Lukács evangéliuma is ezt a napot jelöli meg. A karácsony megünneplése a keresztény közösség körében csak a 4. században terjedt el, amikor a római napisten ünnepét kiszorította, és „Krisztus születését az igaz világosság győzelmeként hirdette meg.”

Leginkább azonban Assisi Szent Ferenc nevéhez köthető, hogy a karácsony még a húsvétnál is kedveltebb ünneppé vált. „A híres grecciói karácsony megünneplését, melyre szentföldi útja és a római Santa Maria Maggiore-templom jászlánál tett látogatása indíthatta őt: a közelség, a valóság vágya, az az óhaja, hogy Betlehemet teljes valóságában tapasztalhassa meg, a gyermek Jézus születése feletti öröm közvetlen élménye lehessen, és azt összes barátaival megoszthassa. A grecciói éjszaka a karácsony ünnepét egészen új ajándékként adta a kereszténységnek... különös bensősége és emberiessége Istenünk emberszeretetét közölte a lelkekkel és a hitnek új dimenziót adott.”

Minden jászolábrázoláshoz hozzá tartozik az ökör meg a szamár. Ezek az állatok az Ó- és Újszövetség egységében való hite által a karácsonyi esemény kísérői lettek. „Az ökör ismeri gazdáját és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.” (Iz 1,3)

A középkori ábrázolásokon feltűnik a szemlélőnek, hogy e két állatot a Kisjézus mellett mindig szinte emberi arccal ábrázolják, értő tisztelettel állnak és hajolnak meg a kisded előtt. „Ez így logikus is volt – írja a szerző –, hiszen e két állat prófétai rejtjelnek számított, amely mögött az Egyház titka rejtőzik, a mi titkunk, a miénk, akik ökrök és szamarak vagyunk az Örökkévalóval szemben.” A jászol előtt azonban megnyílik a szemünk. A szerző a mai emberre is vonatkoztatja ezt a képet, s teszi fel a következő elgondolkodtató kérdéseket: „Ki ma az ökör és a szamár, ki a »népem«, amely nem tud semmit megérteni? Miért van az, hogy az oktalanok felismerik a valóságot, az okosok pedig vakok? Azért vagyunk talán olyan távol az istállótól, mert mi ahhoz túl finomak, túl okosak vagyunk?”

•     •     •

A szerző a könyvében Szent Pál apostol megtérése kapcsán a harcoló és szenvedő emberről elmélkedik.

„Ahol nincs meg a készség a szenvedések vállalására, ott hiányzik a hitelességnek az Egyház számára is nélkülözhetetlen bizonyítéka. Az Egyház harca mindig csak azoknak a harca lehet, akik önmagukat áldozzák fel, vérüket ontva.”

Pál attribútuma a kard. »A jót megharcoltam« – mondta Pál élete vége felé közeledve. Az ehhez hasonló megnyilatkozásai miatt gyakran említik harcosként, a tettek embereként, a kard viszont nem erre, hanem Pál kivégzésének módjára is utal. Viszont azt is tudunk kell, hogy a kard a Szentírásban Isten Igéjének jelképe, „mely »eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb... megítéli a szív gondolatait és érzéseit.«” Pál ezt a képzeletbeli kardot forgatta, s nyerte meg az embereket Isten országának.

„...az igazság mellett közömbösen elnyargaló élet gyakran kényelmesebbnek tűnik, mint az igazságigényes élet, sok embert dühít az igazság, ezért akarják azt gúzsba kötni, elnyomni vagy kitérni előle. Melyikünk tagadhatná, hogy őt már többször is bosszantotta az igazság? Ki állíthatja közülünk, hogy még sohasem próbált ellopakodni az igazság mellett?” – elmélkedik a szerző Szent Pál példája kapcsán.

 •     •     •

Szent Péter széke és  a  római templom katedra-oltára kapcsán az emeritus pápa a következő motívumokat emeli ki és elmélkedik róluk: az ablakok, amelyeken beáramlik a fény és összekapcsolják a templomot az egész teremtéssel; az aranyozott bronzból készült üres trónszék, amely a maga ürességével Szent Péter hivatalának folyamatosságát, folytonosságát jelképezi. „Az apostol széke felségjel – trónja annak az igazságnak, melynek hirdetése ... az ő és utódai feladata lett.”

•     •     •

Húsvét kapcsán a következőket vallja előző szentatyánk: „itt Isten nem a mi meghitt, családias életünkbe lépett be, hanem ennek korlátait áttörve egy új, a korláton túli térbe hatolt. Már nem utánunk jön, hanem előttünk jár és fáklyájával egy ismeretlen messzeségbe világít bele, hogy az ő követésére bátorítson minket. Mivel azonban mi csak azt ismerjük, ami a halálon innen van, saját tapasztalataink egyikét sem tudjuk ezzel a hírrel kapcsolatba hozni” – véli a szerző, aki e három általunk kiemelt témán kívül elmélkedik még Krisztus mennybemeneteléről; a Szentlélek és az Egyház kapcsán a pünkösdről; a római San Clemente-templom mozaikját segítségül hívva az Úrnapjáról; valamint a búcsú jelentéséről és a mindenszentek ünnepéről is.

A könyv a Bajor Rádióban elhangzott elmélkedéssorozat alapján készült el abból a célból, hogy a Katolikus Egyház legszebb ünnepeit egy-egy művészettörténeti remekmű segítségével világítsa meg Joseph Ratzinger.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2013. november 13., szerda

Helytállni egy másik világban is

Önéletrajzi könyvet vesz kézbe az olvasó. Guy Gilbert 1935-ben született, francia katolikus pap. A könyv vagány címe és borítóképe – amelyen maga a szerző látható – előrevetíti az írás stílusát is. A szerző hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozik immár évtizedek óta. Célja, hogy szebb jövőbe vetett hitet plántáljon az utcai suhancokba, és egy emberibb világ felé vezesse őket.  

 

Gilbert atya a társadalom perifériájára szorult, Párizs külvárosaiban lakó és segítségre szoruló emberek között dolgozik nap mint nap. Stílusa, életritmusa és temperamentuma is ezekhez a feltételekhez igazodott. Nehéz feladat az övé, mégis vállalta, de vajon milyen indíttatásból? Erről a következőket írja: „Az a békéért harcoló és nevelő pap, akivé váltam, a háborúban formálódott. A vállvetve folytatott harc megtanított, hogy az emberi jogok védelmének zászlaját sosem szabad levonni. Ebből nem engedek.” Gilbert Algériában végzett katonai szolgálatot, rengeteg erőszakot és halálesetet látott ezekben az években, míg végül 1960-ban leszerelt.


Hosszú útkeresés után végül papként Párizsba került négy olyan lelkipásztor mellé, akik a külvárost járták. A város peremén farkastörvények uralkodtak, amelyeket először ki kellett ismerni, majd az elfogadás végett látszólag – külsőleg is – beleolvadni abba a környezetbe. Guy Gilbertnek emiatt két „harci” öltözete volt. Az egyik a miseruhája, a másik pedig a bőrdzsekije. Védenceihez hasonult abban is, hogy megnövesztette a haját, átvette szófordulataikat és gyakran motorozott. Ám önmagában sem a szóhasználat, sem az öltözet, a külsőségek utánzása nem volt elegendő ahhoz, hogy elnyerje a tinédzserek tiszteletét. „Szeretnem kellett őket, és nem akárhogyan. Velük élni olyan, mintha sportolnál. Maratoni kitartás kell hozzá, és főleg az íratlan szabályok ismerete... A reverendától a papi civilig, a civil ruhától a csavargópáncélig könyörtelen, de szép időket éltem át. Egyik időszakot sem tagadom meg. Számomra két időszak közötti valamennyi átmenet jel volt, felszólítás a változásra. Ma két harci viseletem van: a miseruhám és a bőrdzsekim.”

Guy Gilbert prostituált fiatalokkal, trágárul beszélő drogosokkal, munkanélküli, a világban helyüket nem találó fiatalokkal találkozik minden nap. Időnként elkerülhetetlenek a konfrontációk és a tapintatlan kérdések, legyen szó például a papi hivatásról. A lelkipásztor egyik fő feladata, hogy tiszteletet vívjon ki magának, s megtanítsa a durva fiatalokat a saját és mások személyiségének, életének a tiszteletére is. Ehhez azonban kitartásra és rengeteg energiára van szükség. „Nagyon fontos számomra, hogy kiadhassam magamból a hét során magamba szívott erőszakot. A bumerángelv értelmében ez felszabadít a stressz alól. Pszichológiai és intellektuális szinten ezek az előadások nyugtatóan hatnak rám, és azt is lehetővé teszik, hogy a kérdések és válaszok tükrén keresztül sok mindent megértsek. Tíznaponként eltűnök negyvennyolc órára valamelyik szemlélődő rend kolostorának mélyén, hogy befogjam a szám, és Jézus Krisztusra figyeljek. Mindenekfelett hiszek az ima erejében... Ima nélkül tönkrementem volna. Az imádság nélkülözhetetlen a cselekedetekhez. Az imának köszönhetően a cselekedet alázatossá válik... Imádság nélkül minden merő hajsza volna... Visszavonulok a szerzetesek közé, hogy bekapcsolódjam imáikba, és kérjem tőlük: imádkozzanak, hogy Isten kegyelme őrködjön a csapatom felett...”

A bőrdzsekis papot becsülik a fiatalok és ragaszkodnak hozzá. Ennek titka szerinte az Istennel való bensőséges kapcsolatában és a munkáját segítő közösség erejében rejlik. „A zsebemben semmi nincs, de a papságom varázslatos erőt jelent, amely anélkül teszi lehetővé ennek az önátadásnak a vállalását, hogy beleszakadnék: ez a ’fortély’ Isten kegyelme. Ez tesz képessé arra, hogy olyan kapcsolatokat alakítsak ki, amelyek intenzitásukra nézve egyszerre közeliek és távoliak... Saját szavaik nyomán megismerem, aztán felajánlom Krisztusnak a fiatalok szenvedését... Bármit hallok és élek át a nap folyamán, azt minden este Istenre bízom. Az alvilágban való tartós jelenlétemnek ez a legelső, nélkülözhetetlen erőforrása.”

XVI. Benedek pápa és Guy Gilbert atya

Guy Gilbert állítja, egy-egy elkövetett bűn mögött mindig egy elrontott élet áll. Az embertársunkkal való megfelelő kapcsolat kialakítása talán bepillantást enged az illető életútjába, s akkor „nagyon erős kötelék alakulhat ki köztünk. Az a feladatunk, hogy mellette állva megtaláljuk a remény útját. Az a ragyogó diadal, ha megőrizzük, ami emberi... Országunk az emberi kapcsolatok drámai hiányától szenved. Ez korunk egyik főbűne. Ha egy nap megértjük, hogy minden emberi lény egy fénysugár, akkor leomlanak a korlátok.”

Gilbert atya a következőképpen elmélkedik a papságról: „a pap alapvetően a láthatatlanság embere. Isten szolgáiként cipeljük magunkban az Urat papságunk karizmája által. A láthatatlanról teszünk tanúságot. Ezen sokkal gyakrabban el kellene gondolkodnunk. Emberek vagyunk, de különös módon Krisztust hordozzuk, hogy másokat is részesítsünk belőle. Ez cölibátusunk rejtett misztériuma. Ha a közösség javán munkálkodunk, a hívek barátsága megadhatja a szolgálatunkhoz szükséges energiát és örömet.”

Guy Gilbert szókimondó önéletírása valós történeteket, szituációkat, konfliktusokkal terhelt beszélgetéseket sorakoztat fel és nehéz sorsokkal, félresiklott életutakkal ismerteti meg az olvasót. Mégis felemelő olvasmányt vesz kezébe, aki kinyitja a könyvet, hiszen a felelősségvállalás, a küzdelem és az istenszeretet hatja át az atya gondolatait, cselekedeteit.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2013. november 6., szerda

Kalandozások a regék és mondák világában

Kalandra és felfedezésre hívnak mai magazinunk könyvei. Hat-tizenkét éves gyerekek eredhetnek a legendák és rég elfeledett történetek nyomába. A magyar történelem filmkockái elevenednek meg, különböző korok különböző embereit és csatározásait ismerhetik meg a kalandvágyó vagy történelemkedvelő kis olvasók. 


A legszebb magyar történelmi elbeszéléseket sorakoztatja fel Kindelmann Győző a „Rákóczi harangja, Hunyadi kardja” című könyvében (40 történet). A magyar nép mondakincse elevenedik meg a könyv lapjain. Olyan történetek, amelyek sokáig csak szájhagyomány útján terjedtek, majd legnevesebb íróink – Jókai, Mikszáth, Móra, Krúdy és Benedek Elek – papírra vetették őket, megőrizve e kincset az utókornak is. A honfoglalástól egészen az 1848–49-es szabadságharcig kísérhetjük figyelemmel őseink csatározásait, hősies küzdelmeit, s a könyv illusztrációi segítségével egyes korok harci felszereléseit is tanulmányozhatják a gyerekek. Várak, lovasok, gyalogos vitézek, címerek, zászlók, fegyverek és harci viseletek kötik le a könyvet lapozgatók figyelmét.

Megismerkedhetnek Nimróddal, Hunorral és Magyarral, Árpád vezérrel s a vele együtt harcoló ősmagyar lovas íjászokkal (megnézhetik fegyvereiket, viseletüket). Kiderül, mi a vérszerződés, kik kötötték, és mi lett a magyarok sorsa Árpád halála után. A könyv lapjain megelevenednek az ősi magyar kultúra elemei. Az olvasók megismerkedhetnek Botond vitézzel, aki „köpcös, tagbaszakadt ember, a legkisebb vitéz a magyarok között” mégis puszta kézzel győzi le görög ellenfelét. Vajon hallottak-e már a gyerekek a bujdosó hercegről? Róla Benedek Elek a következőket írja: „Szent Istvánnak, a magyarok első királyának volt az öccse a bujdosó herceg, Béla, s ámbátor a király kedvelte a vitéz herceget, mégsem volt maradása a magyar hazában...” Vajon mi történt vele?

A könyvet lapozgatva olvashatunk az egerek mezejéről, láthatjuk a Csicsóvárat, a mongol lovasokat, a nagy magyar nemzetségek zászlóit és címereit, együtt harcolhatunk a janicsárok ellen, megcsodálhatjuk a török könnyűlovasok felszerelését, küzdhetünk a szabadságért Rákóczi oldalán, és megismerkedhetünk a márciusi ifjakkal is. A címnél időzve Móra Ferenc segítségével rögtön kiderítjük, mit lehet tudni Hunyadi kardjáról.

A gyulafehérvári nagytemplom homályos boltozata alatt régi idők óta mutogatnak egy nagy márványkő koporsót. Oldalaiba törököket kergető magyar vitézek vannak vésve, tetején páncélos, sisakos dalia kőből kifaragva. A koporsó rég elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a szobornak keze-lába törve, mégis térdet kell ezek előtt a törött, kopott kődarabok előtt hajtani minden magyar embernek.

Mert ez a koporsó Hunyadi János koporsója, ez a kőből faragott levente Hunyadi János képmása, a törökverő hősé, Mátyás király apjáé.

Valamikor több volt ezen a síremléken a drágakő, mint a márvány, de biz’ az mind elkallódott a régi, zavaros világban. Amit a török meghagyott, elvitte a tatár, amit a tatár ottfelejtett, elhordta a német. Levakarták még a kacskaringósra faragott, nagy, furcsa betűk aranyozását is. Nem maradt ott egyéb egy hosszú, kétélű acélpengénél, amely a szobor lábához volt támasztva. Az nem kellett senkinek, mert nem volt rajta semmi ékesség. Meg nehéz is volt, hogy két kézzel alig lehetett megemelni. Az volt Hunyadi kardja. Egyszer aztán ennek is akadt gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta ki a várost. A vezérük valami Privoda kapitány volt. Ez a Privoda volt az, aki fölkapta a halott hősnek annyi csatában diadalmas fegyverét.

– Minek lesz az neked, Privoda? – incselkedtek vele a cimborái. – Elhúzza azt a káposztatorzsából faragott kardodat.

– Ne tanítsátok ti Privodát – vigyorgott a kapitány –, megér ez nekem egy szakajtó aranyat. Annyit bizonyára nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.  

Kamuti Ferenc volt akkor Magyarország legerősebb embere. Derék, jó vitéz, becsületes magyar, Esztergom város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el is vitte hozzá.

– Vitéz nagyuram, elhoztam neked Gyulafehérvárról Hunyadi kardját. Nem illet az mást most nagy Magyarországon, egyedül csak téged. Tudom, nem sokallsz érte száz aranyat meg egy csótáros paripát meg a hozzá való ékes vitézi gúnyát.

Kamuti kezébe vette Hunyadi kardját, forgatta, nézegette, amíg ki nem buggyant a könnye.

– Jaj, mire jutottál, szegény Magyarország! – sóhajtott keserű szívvel, s indult kifelé a fegyveres teremből.

De Privoda ijedten állotta útját.

– Ohó, vitéz uram, hát az én jutalmam hol van?

– Az ám, majd’ elfelejtettem! – mordult rá haragosan Kamuti, s bekiáltott az őrszobába: – Hé, hajdúk, ugorjatok csak ide!

Négy szál legény tisztelegve várta a parancsolatot.

– Szaggassátok le a vitézi gúnyát erről a semmiháziról – mutatott rá a reszkető Privodára –, mert nem illet az ilyen gonosztevőt. Öltöztessétek darócba, aztán kergessétek ki a várból!

Ő maga pedig kiment a bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik, megcsókolta Hunyadi kardját, megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a karján belehajította a Dunába.

– Sohase lesz többet emberi kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját forgatni.

Hunyadi kardja azóta lent fekszik a Duna fenekén. De mikor a magyart bántják, mindig megmozdul, mintha rég elporlott gazdáját keresné, s olyankor hány a Duna haragos hullámokat.

  •     •     •

S ha már a törökverő Hunyadi János szóba került, nem feledkezhetünk meg fiáról, a nagy uralkodóról, akihez talán a legtöbb legenda és mese kötődik, Mátyás királyról sem. Pósa bácsi öt tanító meséje –Mátyás király, Venetur lencséje, Köszöntet a török császár, A furfangos csizmadia, Hollós Mátyás  – rímekbe szedve elevenítik fel az igazságosként emlegetett uralkodó erényeit és kalandos történeteit.

A kiadványt nagy felületű, színes képek díszítik, így az olvasni még nem tudó gyerekek is érdeklődéssel lapozgathatják.
 
Köszöntet a török császár

Mátyás király a törökök
Várát ostromolja…
Török császár követet küld
A magyar táborba.
Megyen Mátyás király elé
A császár követje,
Mikor épp a török várat
Legjobban lövette. 

Maga Mátyás egy nagy ágyút
Épp akkor sütött el...
Válaszul egy láncos golyó
Mellette süvölt el.
Török várból török válasz,
Meg is felel rája,
Dörgedelmes magyar szóval
Magyarok királya. 

Szól az ágyú…
száll a golyó,
Süvölt innen-onnan...
Szegény követ úgy megijedt,
Azt se tudja, hol van.
„Köszöntet a török császár…”
Mondókája ennyi.
Köszöntet a török császár...”
Újra elől kezdi. 

„Köszöntet a török császár...”
Egyre csak ezt hajtja.
Mátyás király jóízűen
Nagyot nevet rajta.
„Köszöntet a török császár...”
Mondja szegény mégis.
„Eredj haza! – szól a király –
Köszöntetem én is!” 

A legtöbb gyermek iskolakezdéskor örömmel lapozza fel új tankönyveit, köztük talán az olvasókönyvet is, amely egész tanév során a társa lesz, s minden napra tartogat számára egy-egy új történetet vagy mesét. A mai két könyv olyan történeteket kínál a gyerekeknek, amelyek nagy részével az iskolában nem találkoznak. A történetek színes skáláját felvonultató híres magyar szerzőink igazi példaképeket állítanak a gyerekek elé, és hazaszeretetre, hűségre nevelnek. Sőt olvasás közben a diákok visszacsöppennek a mesék világába, bővíthetik történelmi ismereteiket és a régies szavak felelevenítésével szókincsüket is gyarapíthatják.  

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat: