Gyökössy Endre az Adventi utaink című könyvében arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a várakozás gyógyító erőként hathat, hiszen akkor hal meg lélekben valaki, ha már senkitől és semmitől nem vár semmit. Aki ebből az állapotból ki tud mozdulni, s újra remél istentől, embertársaitól és önmagától – az meggyógyul. Várakozzon és elmélkedjen Gyökössy Endrével!
Advent harmadik hetének vasárnapján többek között egy kis „önismereti tréningre” hív a szerző:
„...minden szakadékot töltsetek fel...!
Vajon mi az egyik legmélyebb, legveszélyesebb szakadék? Amikor valaki önmagával hasonlik meg, önmagát gyűlöli, veti meg, önmaga miatt kesereg. Nem tud megbékélni azzal a valakivel, aki ő maga. Sok embert ismertem, aki halálos haragban állt önmagával, és emiatt embertársaival sem tudott boldogulni. (...) Isten Szentlelke itt valami nagyon-nagyon fontos dolgot kér tőlem és tőled: Legyen egy kis időnk arra is, hogy rendbe jöjjünk önmagunkkal!”
December 25-én egy ide illő, rövid történettel (ahogy még a könyvben számtalan helyen) kedveskedik a szerző. „1945 karácsonyán egy német lelkész épp egy ismerős családnál járt látogatóban. Onnan a gyermekkórházba készülődött, mert aznap sok olyan beteg gyermeket vittek oda, akiknek a háborúban, a keleti tartományokban szinte mindenkije elpusztult. Szét akart ott nézni, hátha valamit tehetne az érdekükben. Ezt hallva a család négy-ötéves kislánya gyorsan odalépett a karácsonyfa alatt álló betlehemhez, kiemelte a kis Jézus-figurát a jászolból, és odanyújtotta a lelkésznek...”
Vajon hogyan folytatódik a történet? Kiderül az Adventi utaink című könyvből, amelyben a szerző további kedves, megható, olykor szomorú történettel és számos hozzájuk kapcsolódó elmélkedéssel várja olvasóját.
Advent harmadik hetének vasárnapján többek között egy kis „önismereti tréningre” hív a szerző:
„...minden szakadékot töltsetek fel...!
Vajon mi az egyik legmélyebb, legveszélyesebb szakadék? Amikor valaki önmagával hasonlik meg, önmagát gyűlöli, veti meg, önmaga miatt kesereg. Nem tud megbékélni azzal a valakivel, aki ő maga. Sok embert ismertem, aki halálos haragban állt önmagával, és emiatt embertársaival sem tudott boldogulni. (...) Isten Szentlelke itt valami nagyon-nagyon fontos dolgot kér tőlem és tőled: Legyen egy kis időnk arra is, hogy rendbe jöjjünk önmagunkkal!”
December 25-én egy ide illő, rövid történettel (ahogy még a könyvben számtalan helyen) kedveskedik a szerző. „1945 karácsonyán egy német lelkész épp egy ismerős családnál járt látogatóban. Onnan a gyermekkórházba készülődött, mert aznap sok olyan beteg gyermeket vittek oda, akiknek a háborúban, a keleti tartományokban szinte mindenkije elpusztult. Szét akart ott nézni, hátha valamit tehetne az érdekükben. Ezt hallva a család négy-ötéves kislánya gyorsan odalépett a karácsonyfa alatt álló betlehemhez, kiemelte a kis Jézus-figurát a jászolból, és odanyújtotta a lelkésznek...”
Vajon hogyan folytatódik a történet? Kiderül az Adventi utaink című könyvből, amelyben a szerző további kedves, megható, olykor szomorú történettel és számos hozzájuk kapcsolódó elmélkedéssel várja olvasóját.
Csuti-Mátyás Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése