2015. április 29., szerda

Mesenyelven a világról - Az ezüst hegedű

A Martinus Könyvesboltba betérő anyukák és nagymamák gyakran keresik Fésűs Éva Az ezüst hegedű című mesekönyvét. A könyv lapozgatása közben pedig örömmel emlékeznek vissza saját gyermekkorukra, amikor nekik meséltek vagy ők olvastak a kiadványból. Most pedig csemetéikkel szeretnék felfedeztetni az írónő különleges mesevilágának hangulatát.

Lássuk, mit is tudhatunk Fésűs Éváról, akinek a könyve mind a mai napig ilyen népszerű? Egy interjúban elmondta magáról: „Sosem voltam »hivatalosan« író. A háború után osztályidegen lettem, ráadásul keresztény is voltam, így esélyem sem volt, hogy felvegyenek az egyetemre. Hát gyors- és gépíró lettem. Egész életemben ez volt a munkám.” Fésűs Éva 1926-ban született, négy gyermeke, 12 unokája és 12 dédunokája van. Nevéhez rádiós és televíziós munkák fűződnek, számos mesét írt, de színdarabjaival is találkozhatunk. Magáénak tudhatja többek között a Magyar Rádió Nívódíját, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (polgári), továbbá Életműdíjjal is kitüntették a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa részéről.

A népszerű írónő évek óta rendkívül közkedvelt, Az ezüst hegedű című mesekönyve 65 kis történetet tartalmaz, 3–8 éves gyerekek számára. A szívet melengető, vicces és megható mesék hősei a kicsik szívéhez közel álló állatok: a mókus, a tücsök, a nyúl, a róka, a medve és az erdő többi lakója. Fésűs Éva tanulságos történetei észrevétlenül nevelik az olvasót. A meséket hallgatva a természetbe csöppenünk: megfigyelhetjük a napszakokat, az évszakokat, a hazánkban előforduló növényeket, állatokat (szokásaikat) és a természeti jelenségeket. Az írónő érdekes neveket talál ki szereplőinek, melyek gyakran jellemzik gazdájukat.

Könnyed természetességgel ír olyan hétköznapi dolgokról, amelyeket a legtöbben már megfigyelhettünk, így rendkívül szemléletesen jelenik meg lelki szemeink előtt a következő jelenet: „Vasárnap éjjel macska járt a kertben. Ott maradtak a nyomai, mintha valaki kerítéstől kerítésig hosszú gyöngysort ejtett volna a hóba.”

A humort sem nélkülözik Fésűs Éva írásai, gyakran megmosolyogtat gyereket és felnőttet egyaránt: „Kajlatapsi olyan lusta volt, mint az útszéli kő. Az sem mozdult, csak ha valaki odébb lökte.”

•     •     •

„(…) ugyan ki veszi észre a mézillatú, madárfüttyös, tarkán kavargó tavaszi sokadalomban, hogy egy ibolyát baleset ért az erdőszélen?”

•     •     •

„– Ó, nagyon jó szemem van! Ha akarod, megmondom, hogy száz lépésnyire innen otthon van-e a csigabiga!”

Észrevétlenül tanít – sok más mellett – a virágokról, azok színeiről, és a megszemélyesítés irodalmi eszközével a hangokról is: „Pirosat kacagtak az út menti pipacsok, kéket mosolyogtak az árokszéli szarkalábak.”

A tavasz egyik legkedveltebb vadvirága a pitypang vagy kutyatej – ki hogy ismeri. A sárga virág városban és falun egyaránt megtalálható, s miután lenyílt, a gyerekek előszeretettel fújják egymásra a vattára emlékeztető virágzatát. Fésűs Éva így mesél a pitypangról:

A pitypang bóbitája

Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.

A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:

– Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!... Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!

A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak–bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!

Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! – magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:

– Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!

De hol járt már akkor az a szél!...

A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:

– A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!

Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt:

– Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.
Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!

Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? – zokogott keservesen a pitypang.

– De bizony megleltem – felelte vígan a tücsök –, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!

– Még hogy én kopasz maradjak? – kiabált a pitypang. – Mi történt a bóbitámmal?

– Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.

– Mint én?

– Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?

– Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!

– Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több – amíg a bóbitáját el nem viszi a szél.

A réti virágok összenéztek. A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.

S aki megismertetné gyermekét Mókus Péterrel, Kajlatapsival, Cinege Mikivel vagy Mackó bácsival, bátran vegye kézbe Az ezüst hegedűt! A kis mesehősök mindennapjain keresztül a gyerekek észrevétlenül tanulják a világot, felsejlik előttük a mindennapok apróságainak egyszerűsége, szépsége és az emberi élet értékei. Megállhatnak, elidőzhetnek a mesebeli réten, ahol megcsodálhatják a természet száz virágát, közben pedig nyomon követhetik a mesehősök mozgalmas életét.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2015. április 21., kedd

Befogadó és optimista spiritualitás

A szép és a szépség szavakkal nap mint nap találkozunk. Gyakran előtérbe kerülnek az élet számos területén, pozitív és negatív tartalmakat egyaránt magukba foglalva (egy ízléses, szép dekoráció szemet gyönyörködtető, a gyermek szépségversenyek viszont gyakran éles kritikát kapnak). De mi is a szépség? „A szépség nem erkölcsi felhívás, hogy szeressük egymást. Sokkal inkább a céltól mentes, még egyetlen tárgyra sem irányuló szeretetet ébreszti fel bennünk. (…) Befogadom a szépet, amely elém tárul. S benne megsejtem Isten ősszépségét, amelyről a misztikusok írnak. Ez tehát olyan spiritualitás, amelyben a kegyelem áll a középpontban, és nem a saját cselekvésünk. A szép, amelyet csodálok, amelynek engedem, hogy megérintsen, érintkezésbe hoz saját szépségemmel, a lelkem mélyén rejlő szépséggel” – fogalmaz a Szépség – Az életöröm új spiritualitása című könyvében a népszerű német bencés szerzetes, Anselm Grün, aki ezúttal sem fog csalódást okozni az őt már jól ismerő olvasóknak és azoknak sem, akik most találkoznak először a népszerű szerzetes nevével.

A szép örömet okoz és szeretetet ébreszt az emberekben. A szépben Jézus gyöngéd mosolyával találkozunk. Ám nemcsak szemlélni, hanem létre is tudjuk hozni a szépet, s ezzel boldogabbá tehetjük az életet, hozzájárulhatunk a világ emberibbé válásához és az emberek egészségének megőrzéséhez, vallja a szerző. Szinte mindenben felfedezhetjük a szépséget, így  a nyelvben, a zenében, a képzőművészetben, a liturgiában és természetesen magában az életben is.

A prédikáció nyelvét vizsgálva Anselm Grün hangsúlyozza, hogy senki sem birtokolja magától a szép nyelvet. Mindig fáradozni kell egy olyan nyelvért, amely szép, tiszta, egyszerű és önzetlen. „Isten elhomályosul a túl jámbor és cikornyás nyelvezet révén, ám a közhelyes kifejezésmód által is, amely úgy beszél Istenről, mintha a médiában közölt hírek tárgya lenne. Az euforikus nyelv, amely szüntelenül Isten szépségéről lelkendezik, éppúgy meghamisítja az ő valódi szépségét, mint a pusztán racionális és intellektuális nyelvhasználat.”

A zene szépsége kapcsán Anselm Grün röviden áttekinti a zenetörténet legnagyobb alakjainak örökségét – leginkább az egyházi zenét illetően –, illetve a zene hallgatóra gyakorolt hatását. „A zene összeköt minket a földdel, új módon szólaltatja meg a szférák zenéjét, amely mindig is a földön hangzott fel. Ám a zene egyben az égre nyíló kapu is. Nem véletlenül beszélünk mennyei zenéről, olyan zenéről, amely elvarázsol bennünket, amely szépsége révén lenyűgöz és a menny sejtelmével ajándékoz meg.” A szép zene test és lélek számára egyaránt gyógyító hatású, állapítja meg a szerző, majd saját élményeiről számol be: „Egyszerűen átadom magam a zenének. Hagyom, hogy belehulljak, és egyben a zene belém hatoljon. Ilyenkor érzem, mennyire jót tesz nekem. Megszabadít attól, hogy önmagam és a problémáim körül keringjek.”

Anselm Grün úgy véli, hogy a liturgia Isten dicsőítése, dicsérete. A liturgia szépsége a liturgikus nyelv, az egyházi zene, a tér, a szertartások, az öltözékek és a liturgikus dráma szépségében egyaránt kifejeződik. XVI. Benedek pápa a modern áramlatokkal szemben megfogalmazott kritikájában – amelyek a liturgiára a használhatóság szempontjából tekintenek – a közhelyessé válás veszélyére figyelmeztetett. „A szépség, amely a testben nyilvánul ki, a liturgiában kiterjed a dolgokra, a tér, az öltözékek és a liturgikus eszközök szépségére.”

A szépség érzékelésének 7 gyakorlatába is bevezeti az olvasót Anselm Grün, aki így zárja gondolatait könyve végén: „bízom abban, hogy az olvasó engedi, hogy e könyv gondolatai – amely merít a keresztény hagyományból – arra indítsák, hogy új érzéket fejlesszen ki a természetben, a művészetben és a liturgiában megjelenő szépség iránt, és felfedezze a szépet saját szívében... Legyen gyógyító e könyv a kedves olvasók számára, nyugtassa el belső örvényeiket, rendezze el a káoszt, és ezáltal teremtsen szépséget a szívükben.”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2015. április 14., kedd

Gyerekek és fiatalok találkozásai a Szűzanyával

Dédmamám szobájában volt egy kép a falon, amelyen egy fiatal lány térdelt összekulcsolt kézzel a Szűzanya előtt. Gyakran megálltam a kép előtt, s azon tűnődtem, hogy milyen különleges lány lehet az, aki találkozhat a Szűzanyával. Dédmamám sosem mesélte el a lány történetét, és azt sem, mi az a zarándoklat, amelyen a képet hazahozó rokonok részt vettek. Ma már ismerem Lourdes történetét, de még jobban örültem volna, ha a dédmamám mesélte volna el nekem. Zarándoklatra általában a felnőttek mennek. A kisebb gyerek számára mindez csupán egy szép kirándulás, ahol az új helyek felfedezése mellett együtt imádkozik a család. A Hajnali csillag című kiadvány a legkisebbekkel szeretné megismertetni három híres kegyhely történetét. A gyerekeknek készült színes kiadványból megtudhatják az iskolások, hogy mikor, hogyan és miért jelent meg a Szűzanya Fatimában, Kibeho-ban és Lourdes-ban.

A fatimai jelenések története három fiatal gyerekről szól, akik 7, 9 és 10 évesek voltak. Talán éppen a koruknál fogva a mai általános iskolás korú gyerekek is közel érezhetik magukhoz a három kis pásztort, s történetük felkeltheti az érdeklődésüket. „1916-ban egy ifjú háromszor is megjelent a kis pásztoroknak, és a béke angyalaként mutatkozott be nekik. Imádságra és bűnbánatra buzdította a gyerekeket, harmadik megjelenésekor pedig megáldoztatta őket. Az angyal megjelenése után egy évvel a Szűzanya jött el a pásztorgyerekekhez. Lúcia, Ferenc és Jácinta 1917. május 13-án a Cova da Iria-n, vagyis a Béke völgye nevű helyen őrizték állataikat. Minden délben, így aznap is elimádkozták a rózsafüzért, utána pedig játszani kezdtek. Hirtelen azonban nagy fényességet láttak. Azt hitték, hogy vihar készülődik és villámlik, ezért úgy döntöttek, haza indulnak. Ekkor újra fényt láttak, és egy kis tölgyfa fölött megpillantottak egy asszonyt, aki ragyogóbb volt, mint a Nap. A titokzatos asszony imádságra buzdította Lúciát, Ferencet és Jácintát, és azt kérte tőlük, hogy öt hónapon át minden hónap tizenharmadikán jöjjenek el a völgybe.”

Hazánkban is több templomban megtalálható a lourdes-i barlang másolata a Szűzanya és Bernadett szobrával, s ezeket a templomba járó gyerekek is megcsodálhatják. A kiadvány lapjain Bernadett történetéről és a hit gyógyító erejéről is olvashatnak: „A franciaországi jelenések helyszínén csodálatos gyógyulások sokasága történt és történik ma is. Az első csodás gyógyulás 1858-ban egy hölggyel történt, aki béna karját a forrás vizébe mártva hirtelen meggyógyult. Egy kőfaragó pedig húsz évig volt vak a fél szemére, a forrásból hozott víztől azonban visszanyerte látását. A forrásnál és a barlangnál történt csodás gyógyulások alapján az Egyház 1862-ben hivatalosan is elismerte a jelenések valódiságát. (…) A jelenések helyszínén bazilikát emeltek, Bernadett leírása alapján pedig elkészítették a fehér ruhás hölgy szobrát, amit 1864-ben fel is állítottak a jelenések barlangjában. A kegyhelyet rengeteg Szűzanya-tisztelő hívő kereste fel, ezért később még több kápolnát emeltek a zarándokok imádságának elősegítésére. A forrás mellé fürdő épült, ahol a zarándokok bűnbánati tisztító fürdőt vehetnek.”

A legkevésbé ismert kegyhely Kibeho. „Az afrikai kontinens középső részén található egy kis ország, Ruanda. Területe kisebb, mint hazánké, lakossága pedig nyolcmillió főből áll. Ruandában van egy Kibeho nevű kicsinyke falu. Csak kevesen tudják, hogy ezen a kis településen is megjelent a Szűzanya, hogy különböző üzeneteket adjon át az embereknek. A jelenések 1981. november 28-án, egy katolikus leányiskolában kezdődtek.” S hogy kik azok a lányok, akiknek megjelent az Istenanya, a kiadványból szintén kiderül, ahogyan az is, kinek milyen fordulatot vett az élete és melyik látnok fogadja még mindig a kibeho-i kegyhelyre érkező hívőket.

Érdekes, hogy mindhárom helyen gyerekek, illetve fiatalok előtt jelent meg a Szűzanya. Vajon miért? Talán mert a gyerekek még őszintébb, még nyitottabb szívvel imádkoznak, mint a felnőttek. Biztosan nem véletlen, hogy éppen előttük jelent meg, s bízott rájuk különböző titkokat az Istenanya. A kiadványból kiderül, hogy melyik kegyhelyen és hányan lehettek tanúi a különleges napcsoda nevű jelenségnek; melyik kegyhelyhez kapcsolódik a Betegek Világnapja; és mik is voltak pontosan a Szűzanya üzenetei és mit szándékozott általuk közölni az emberekkel.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2015. április 7., kedd

Az élet sója

„Sokakkal találkozom, akiknek az a nehézségük, hogy nem tudnak kapcsolatokat kialakítani vagy azok nem bizonyulnak tartósnak, és nem értik, hogy miért történhet ez. Mi az, ami ellehetetleníti a tartós kapcsolatra irányuló törekvéseinket? Miért jellemez egyre többeket a magány vagy az elmagányosodás, akár a kapcsolataikon belül is?” – ezekre a kérdésekre keresi a választ Pál Ferenc katolikus pap, mentálhigiénés szakember, és igyekszik a saját tapasztalatai és a szakirodalom nyomán a megelégedettséget, boldogságot és bizalmat eredményező életvezetési stratégiákat bemutatni. Ahogy az őt ismerők már megszokhatták, nem egy sablonos, tankönyvszagú kiadványt tart a kezében az olvasó, aki a szerző legújabb, A magánytól az összetartozásig című könyvébe belelapoz.

Pál Ferenc könyvében – a pozitív pszichológia ismert képviselője, Martin Seligman alapján – a jóllét öt forrását nevezi meg és ajánlja megfontolandó tanácsként a megelégedettséget, boldogságot kereső olvasónak.

Az első a pozitív érzések, érzelmek átélése, tudatosítása. „Sokaknak nem magától értetődő, hogy számtalan lehetőségük van a pozitív érzelmi világ megerősítésére. Mindez része a pozitív értelmi intelligenciának, ami fejleszthető, bővíthető.” Kimutatták, hogy azoknál a depressziós betegeknél, akik megtanulták a hálájukat nap mint nap tudatosítani és megélni, állapotjavulás következett be. A magas spirituális intelligenciával rendelkező embereknél nagyobb a pozitív érzelmek túlsúlya a negatívokkal szemben. Az érzelmi stabilitásról azt írja a szerző, hogy a pozitív érzelmek mellett meg kell tudnunk élni a negatív érzelmeket is, amikor azoknak itt az idejük, anélkül, hogy megkérdőjeleződne az életbe és a jó dolgokba vetett bizalmunk, reményünk.

A második forrás az elmélyültség, vagyis az énközpontúság felülmúlása, amikor is önmagunkról megfeledkezve, önmagunkat átadva veszünk részt egy kapcsolatban, egy munkában, bármiben. „Miközben elfelejtkezem magamról, benne vagyok valamiben, része, részese vagyok valaminek. Átadom és beleadom magam. (...) Nagy lehetőség egy társkapcsolatban is, hogy ne csak ott legyek, hanem odaszánt, önátadott legyek, és nem is csak elkötelezetten, hanem elhivatottan. (…) Ezért, ha valakitől várjuk a boldogságot, az boldogtalansághoz vezet.”

A harmadik forrás az értelmes élet. „A jóllétnek feltétele, hogy lássuk az értelmét annak, amiben vagyunk, amit teszünk, ahogy élünk.” Pál Ferenc felhívja a figyelmet arra, hogy mivel mindannyian Isten teremtményei vagyunk, mindannyiunk életének feltétel nélkül van értelme. Ezt pedig elsősorban nem megkeresni, hanem megtalálni, megnevezni érdemes. A szerző hangsúlyozza azt is, hogy „nem egy személy vagy egy kapcsolat az életem értelme, hanem egy személlyel való kapcsolatomban, a kettőnk közti viszony révén fedezem föl, ismerem meg az életem értelmes voltát.”

A negyedik forrás az eredményes, gyümölcsöző élet. Ez nem azonos a sikerrel, a győzelemmel, mert a siker mögött nem feltétlenül találunk hatékonyságot. Pál Ferenc úgy véli, hogy a hatékonyság az a tulajdonság, amelyből gyümölcs születhet. „A hatékonyságból ugyanis gyümölcs születik, olyan eredmény és teljesítmény, ami lehet akár kicsi is, mások által nem értékelt, mégis sokat jelent nekünk.”

Az ötödik forrás mások javára lenni, kapcsolatokban élve. Előmozdítani mások jóllétét, miközben mi magunk megélhetjük, hogy lehet ránk számítani. „Fontosabb, hogy olyan embernek bizonyuljunk és tarthassuk magunkat, akire lehet számítani, mint hogy mi számíthassunk másokra.”

A pozitív kommunikációs lehetőségek között a szerző megemlíti (többet is részletesen kifejt), hogy az úgynevezett „itt és most” témák gyakran az „akkor és ott”-ba vezetik el a házastársakat, felhánytorgatva olyan régi konfliktusokat, amelyeket már rég elfeledtek a házas felek. Az alábbi párbeszédeket elolvasva talán mosolygunk, azonban akik átélik, nem feltétlenül...

– Kérlek, add ide a sót!
– Miért? A múltkor te ideadtad nekem?

– Kérlek, add ide a sót!
– Én hányszor kértelek, hogy a csekkeket fizesd be?!

– Kérlek, add ide a sót!
– Most meg só kell? Eddig mindig az volt a bajod, hogy túl sósan főzök – neked semmi sem jó?

– Kérlek, add ide a sót!
– Azok után, hogy...

Egyetlen beszédfordulat elég lehet, hogy egy nappal, egy évvel, vagy tizenöt évvel ezelőtt találjuk magunkat. Egyrészt eddig egy témánk volt, a só, a válasz nyomán pedig számtalan lesz: a só, a házastársi kapcsolatunk előző két évtizede, az egymásba vetett bizalom kérdése, a megbocsátás, a hatalmi harc. A szerző úgy véli, hogy a felek számára célravezetőbb, ha igyekeznek az „itt és most”-ban maradni, vagyis csak az adott kérdésre koncentrálni, s a régi csontvázakat a szekrényben hagyni. „Azok ugyanis más témák!” Valahogy így:

– Kérlek, add ide a sót!
– Tessék. Szerinted sótlan?
– Nem, de nekem jobban ízlik sósabban.

Pál Ferenc felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy „nem létezik olyan ember, beleértve a szüleimet, a gyerekeimet, a házastársamat, a barátaimat és a testvéreimet, aki képes lenne megadni nekem azt, amire szükségem van. Ilyen ember nincs.” A szerző rámutat arra a téves felfogásra is, miszerint csak akkor lehetünk valóban boldogok, ha teljes életet élhetünk. „Jézus sem élt le egy egész életet. 33 éves korában meghalt, gyerekei nem voltak, sem felesége. Barátai, tanítványai becsapták, elhagyták. Nem volt egész az élete. Ő maga mondta: »Beteljesedett.« Senkinek sem egész az élete – mégis élhetünk teljes életet.” 

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2015. április 1., szerda

Élet az árral szemben

Alfred Delp mindig másként gondolkodó volt. Amikor a náci mozgalom kezdetén látszólag csak az a két lehetőség létezett, hogy az ember vagy lelkesen átveszi, vagy pedig megalkuvás nélkül elítéli a „népi” eszméket, ő párbeszédre törekedett, hogy felderítse, milyen vágyak hajtják az embereket a barna patkányfogó karjaiba. De vajon ki lehetett-e szűrni az idealista álmokat és a reális igényeket a szorongások és erőszakos képzetek, kisebbrendűségi érzések és fajgyűlölet nyomasztó tömegéből? – ezekkel a gondolatokkal kezdi a jezsuita papról szóló könyvét (Élet az árral szemben, A jezsuita Alfred Delp vértanúsága) a szerző, Christian Feldmann, s a kíváncsi olvasó előtt hamar nyilvánvalóvá válik, hogy hiába törekedett Alfred Delp atya a kommunikációra, a könyörtelen propagandagépezet lesöpört mindenkit és mindent, aki és ami az útjába állt.

Delp atya történetén keresztül olyan embereket és társadalmi köröket, gondolkodócsoportokat ismerhetünk meg, amelyek akcióiból és reakcióiból hamar körvonalazódik a nácizmus könyörtelensége. A jezsuita atya, amint ráébredt arra, hogy soha, semmilyen körülmények között nem lehet szó közös nevezőről a nácizmussal, s hogy az új rendszer nemcsak az Egyház jogait, hanem az emberiségi jogokat tiporja, felemelte szavát a könyörtelenség ellen. Nemcsak tetteivel, hanem írásaival is kiállt a rendszerrel szemben. Olyan elismert gondolkodókkal dolgozott közösen, akiknek gondolatai ma is meghatározóak. Delp rendtársaival, Rahnerrel, Lotzcal, Hirschmann-nal és Hans Urs von Balthasarral közösen egy kötet kiadását tervezte, amely arról szólt volna, hogy miként lehet a náci eszméktől eltávolítani az embereket. „A könyvnek pozitív találkozásra kell törekednie a német területen jelenleg hatékony egzisztenciális hatalmakkal. Tehát a jelenleg hatékony erők felméréséről van szó annak érdekében, hogy megállapítsuk, melyek a bennük rejlő, a német élet új megalapozásához felhasználható pozitív lehetőségek, és hogy elkülönítsük, lehatároljuk, és katolikus tartalommal töltsük meg és valósítsuk meg ezeket a lehetőségeket.” Delp úgy vélte, hogy ahol az egyes erők belső törvényszerűségeik szerint működhetnek, ott elvezetnek a katolikus gondolkodás közelébe. „Ne legyen ellenségeskedés, és ne kacérkodjunk a gettó vagy a katakomba gondolatával” – buzdítja írásában az olvasót, majd leszögezi, hogy határokat és tévutakat meg megállapítani. A kötet végül nem látott napvilágot, ahogy Delp atya sok más írása sem. Ezeket az elmúlt években egykori rendtársa, Rahner igyekezett sajtó alá rendezni.

Ebben a negatív légkörben működött a Kreisaui Kör, amely kezdettől fogva törekedett kapcsolatba lépni más ellenállási csoportokkal Németországban és más országokban. Delp is ennek a körnek a tagja volt, és másokkal együtt kapcsolatban állt egyéb csoportosulásokkal is. Többen egy Hitler elleni merényletben látták a kialakult helyzet megoldását. A merénylet tervét a kreisauiak közül is többen támogatták. „Míg Moltke, Yorck, Rösch, Steltzer, Gersteinmaier minden politikai gyilkosságot elvetett, a tagok kisebb része amellett érvelt, hogy az utolsó eszköz a diktátor erőszakos eltávolítása. Úgy tűnik, ehhez a kisebbséghez tartozott pater König és Delp is” – állapítja meg Feldmann. Nem tudni pontosan, hogy Delp tudott-e a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylet terveiről. Ő a bíróság előtti vallomásában és a börtönből kicsempészett személyes üzeneteiben is tagadta, hogy tudott volna róla. Bár volt egy rejtélyes látogatása a Hitler elleni merénylőnél, Stauffenberg grófnál hat héttel a merénylet előtt, ám később még a Delpet halálra ítélő bíróság is kimondta, a jezsuita nem feltétlenül kellett, hogy tudjon a tervekről. A Führer elleni merényletet követően elkezdődött a hajsza a résztvevők után. Delp tudta, a Gestapo tudomást szerzett a merénylőnél tett korábbi látogatásáról. Számított arra, hogy őt is lefogják. Pap társai figyelmeztették a veszélyre, menekülésre buzdították, ő azonban egyrészt nem akarta magára hagyni híveit, másrészt pedig úgy gondolta, a menekülés felérne egy bűnvallomással.

Delp-ért július 28-án mentek el a Gestapo emberei. Ettől kezdve elkezdődött a kálváriája, amely végül az akasztás általi halálához vezetett. „Berlinben, a Lehrter Strasse 3. szám alatt megnyílt előtte a pokol kapuja. Ott épített a Gestapo egy fiókbörtönt, mert börtönei mindig túlzsúfoltak voltak. Alfred Delp a 1142-es rabszámot kapta, és bilincset raktak rá, amelyet a következő hetekben olykor még éjszakára sem vettek le.”

A kínvallatások során idővel tekintélyes aktacsomag gyűlt össze Delp ellen, amely a keresztény ellenállás, a müncheni Sperr-kör és Stauffenberg gróf közötti kapcsolattartóvá színezte. Így akarták bizonyítani, hogy az egyházak is részt vettek a július 20-i merényletben. Delp a sok verés és kínzás közepette egy idő után már lemondóan tekint a jövőbe: „Szűk helyen és vasra verve kell ülnie az embernek. A szív mindig újra távolodik, és a lélek próbál szabadon emelkedni, de csak azért, hogy az őrjárat következő lépésénél, a következő kulcszörgésnél végérvényesen ébredjen rá a valóságra. Erőm kimerült.” Ennek ellenére időnként mégis bizakodó: „Bízom még magamban, egyénként mindenki lemondott rólam.” A jezsuita a börtönben megtanult vigasztalások és eredmények nélkül hinni, megtapasztalni a tehetetlenséget és az emberekkel együtt szenvedő Krisztus közelségét. A halálos ítélet kihirdetése előtti napon így elmélkedett a gondviselő Istenről: „Át fog segíteni az utolsó órákon is. Sokszor úgy tart, mint egy álmodó gyermeket.” Alfred Delpet 1945. február 2-án végezték ki, hamvait valószínűleg berlini réteken szórhatták szét.

A második világháború előtti Németországot és a jezsuita atya vértanúságához vezető utat bemutató könyv második felében Alfred Delp elmélkedésivel, önvallomásaival találkozhat az olvasó.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat: