2014. október 29., szerda

Gyerekeknek gyereknyelven

Sokszor nem egy nyelvet beszélünk. Mi mondjuk a magunkét, ők is mondják a magukét, és egyszerűen nem értjük egymást. Mi, nagyok próbálunk egy kicsit lelassulni, türelmesebbek lenni, jobban odafigyelni, de elragadnak a napi gondok, a megoldásra váró problémák, és egy idő után feladjuk a küzdelmet. Később lelkiismeret-furdalásunk van, mert úgy érezzük, nem foglalkozunk eleget velük, nagy hirtelen próbáljuk helyrehozni a dolgokat, de ismét csak nyelvi korlátokba ütközünk. Hogyan magyarázzuk el egy kisiskolásnak, hogy ne féljen semmitől, hogy az iskola jó dolog, hogy a hamarosan megérkező kistestvért nem fogjuk jobban szeretni, mint őt, vagy, hogy miért nincs már velünk a nagypapa és a nagymama? Komoly dolgokról gyermeki nyelven. Erről szól az Agapé Kiadó Janó Manó sorozata.

Egy-egy gondolat erejéig lapozzunk most bele a 32 oldalas, színes kötetek némelyikébe. A Ha meghal a nagyszülő című rész a következőt írja arról, hogy mit jelent meghalni? „Ha a szüleid azt mondják, hogy a nagyszülőd meghalt, az az jelenti, hogy a teste már nem működik és nem lehet rajta segíteni. A halál minden élőlényt elér: a virágot és a békát, az aranyhalat és a futóegérkét, a kutyát és a cicát, sőt az embert is. De az ember nem csupán test. Az embernek lelke is van. Az a részed, amelyik nevet, szeret és barátságot köt az emberekkel. Azaz, amitől te vagy TE. Habár nagyszülőd teste már halott, a lelke továbbra is él, a mennyországban a Jóistennel.” A kötetben olvashatunk még a szomorúságról, a búcsúzásról, a sírásról, a halál által okozott fura érzésekről, a gyászszertartásról és természetesen a mennyországról is.

Olyan finom, puha az ágy. Nincs kedvem felkelni. Különben is vasárnap van, és pihenni szeretnék nem templomba menni! Van, aki már találkozott ezzel a gyermeki reakcióval, van olyan is, aki még csak ezután fog találkozni vele. Nagyon találó a Nem akarok templomba menni! kötet alcíme: Hogyan válhat a küzdelem ünneppé? A könyv fejezetről fejezetre szünteti meg a gyermekek dacos, reggeli ellenállását, és nagyon alaposan magyarázza el a kicsiknek, miért kell és érdemes nekik is templomba járniuk. „Ha szeretünk valakit, akkor szeretnénk vele sok időt együtt eltölteni, és arra vágyunk, hogy ő is velünk töltse az idejét. Ugyanez igaz Istenre is. Ha szeretnénk őt jobban megismerni, és közelebb érezni magunkat hozzá, akkor időt kell szánnunk arra, hogy meglátogassuk és beszélgessünk vele. Olyan ez, mintha titkos barátunk vagy nagyapánk lenne. Csak akkor kerülhetsz közelebb valakihez, ha egy kis időt együtt töltesz vele: tanultok egymásról, néha hallgattok, néha pedig beszélgettek.”

A félelem szörnyű dolog. Tönkreteszi és megmérgezi az életünket. Sokszor még mi, felnőttek sem tudunk megbirkózni vele, hogyan segítsünk így a gyermekeinknek? Úgy gondolom, hogy a Tűnjön a félelem, itt a védelem! című kötet nem csak a gyerekeknek, de a szüleiknek, nagyszüleiknek is megfelelő segítséget nyújthat
félelmeik leküzdésében. „Szörnyű hallani a rossz híreket: a tornádókról, a földrengésekről, a háborúkról… De Isten szeretete olyan, mint az esernyő, amely megvéd a félelemtől. A rossz dolgok ellenére, Isten szeretete jelen van. És ha rettegünk is, a világ még mindig gyönyörű helynek számít. Ha félsz vagy aggódsz, gondolj a családodra, a barátaidra, akik szeretnek. Örülj a természet színeinek és hangjainak. Gondolj mindenre, ami szép az életedben.” A könyvben olvashatunk még arról, hogy időnként mindenki fél, hogy milyen érzés a félelem, hogy mi a különbség a valóság és a képzelet között, hogy mit tegyen a gyerek, ha mások kigúnyolják, hogy szembesülj a félelmeiddel és arról is, hogy valójában nem is baj, ha valaki fél.

Szinte nincs olyan gyermekeket foglalkoztató gond vagy probléma, amelyet a Janó Manó sorozat kötetei ne dolgoznának föl. Érdemes ezért a nehézségek idején segítségül hívnunk őket. Biztos vagyok benne, hogy a kötetek elolvasásával nagyon gyorsan sikerül egy hullámhosszra kerülnünk a kicsinyekkel és így mindig hatékony segítséget nyújthatunk számukra a felmerült akadályok leküzdésében.

Teklits Tamás

•     •     •

Bővebb információt a lenti hivatkozásra kattintva kaphat:

2014. október 22., szerda

Miért vagyok keresztény?

Timothy Radcliffe angol domonkos szerzetes, világszerte ismert előadó, író. Könyvében arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a keresztényekben kell lenni valami többletnek, amely megragadja a nem hívőket és felkelti érdeklődésüket a hit iránt.

„A kereszténység értelme, hogy Istenre, életünk értelmére mutat. Remélni azt jelenti, hogy meggyőződéssel bízunk abban, hogy az emberi létnek van valami értelme. Ha nincs, akkor a kereszténység és minden vallás csak hiábavaló időtöltés. Ám nem abban hiszünk, hogy fáradságosan kell menetelnünk Isten felé, mint valami távoli cél felé. Hitünk az, hogy Isten kiválasztott és megtalált bennünket. Isten minden emberi lény életében már jelen van még ha névtelenül és fel nem ismerve is” – vallja Radcliffe, és kiemeli, hogy „az emberiség egésze Istenben találja meg végső egységét és értelmét.”

Keresztényként hisszük, hogy Isten jelenléte köztünk a szabadság, a boldogság és a szeretet forrása. Ahhoz azonban, hogy belépjünk az igazi szabadságba és boldogságba, nagyon mélyen át kell alakulnunk. A szabadság nem csak azt jelenti, hogy lehetőségek közül választunk, és a boldogság nem csupán vidám érzelem. „Az Isten életében való részesedést jelentik, és ez megkívánja, hogy valahogy meghaljunk és feltámadjunk. Nagy bátorságra van szükségünk, hogy engedjük: a velünk lévő Isten felszabadítson minket és örömmel töltsön el.”

Az emberi egység kérdéséről azt írja a szerző, hogy az Istenre irányultság nem azt jelenti, hogy hiszem: „Isten személyes életem és halálom zarándokútjának célja”, hiszen „az emberiség egésze Istenben találja meg végső egységét és értelmét. Nem vagyok teljes, nem vagyok befejezett, csak az egész emberiséggel együtt” – vallja a szerző.

A domonkos szerzetes jelentőséget tulajdonít a keresztény reménynek, amit ha megélünk és meg tudunk osztani másokkal, akkor olyasmit tudunk felajánlani, amire a világ vágyik. Hogyan tudunk reményt nyújtani? Tudunk-e valami mást, újat mondani a jövőről? – töpreng a szerző. „Mi hiszünk abban, hogy a jó végső győzelmet fog aratni a gonoszon. Hiszünk a Királyság eljövetelében, és hogy vége lesz minden halálnak és szenvedésnek. Nem tudjuk azonban megmondani, hogy mindez hogyan történik. A kereszténység nem ajánl kész tervet, viszont története van. Történetünk lényege az a három nap, amely az utolsó vacsorától az üres sírig tartott. De az utolsó vacsora egyúttal az a pillanat is volt, amikor a tanítványok szemük elől vesztették a jövőt.”

Radcliffe atya szerint az jelent kihívást a keresztény emberek és az Egyház számára, hogy meggyőzően tudjanak beszélni Istenről. A félénkség azonban gondot okoz, le kell vetkőznünk félelmünket, hiszen, ha mások azt látják, hogy félünk tőlük, nem tanúskodhatunk hitünkről hitelesen. Továbbá különböznünk is kell a nem hívőktől azért, hogy amikor találkozunk, rácsodálkozással kérdezhessék: mi az életünk értelme? „Életünk értelme természetesen Isten. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak akkor tudunk az evangéliumról tanúskodni, ha mi keresztények rendkívül jók vagyunk, kiválóbbak másoknál. Jézus éppen nem ilyen közösséget akart alapítani. A bűnösöket, a gyöngéket, a söpredéket hívta magához” – véli a szerző. Különbözzünk másoktól azzal, hogy Isten a valóságban találkozik velünk a szentségekben, amelyek életünk minden drámáját áthatják, „a születést és halált, az evést és ivást, szexet és gyógyulást... Itt kezdődik a Királyság zarándokútja... Középütt... áll az egyház, és segít, hogy mindkettőben otthonra leljünk, oázist kínálva az emberiség számára a gyökerek elvesztésétől szenvedő világunkhoz... annak a minden képzeletet felülmúló otthonnak vagyunk teremtve, ami Isten Királysága. Egyetemes otthonunk felé törekszünk, a szó szoros értelmében, ahonnét senki sincs kizárva. Elfogadjuk ennek ajándékát, avval, hogy engedjük, Isten szava tegye tágassá szavainkat, és beszédünk tisztuljon meg minden lenézéstől és uralkodásvágytól.”

A szabadság fogalmával is foglalkozik a szerző. Szerinte a szabadság a modern európai ember központi értéke, viszont nem tudjuk, hogyan élvezzük előnyeit. Társadalmunk megérett az evangéliumi szabadság üzenetére, ennek kell evangelizációnk középpontjában állnia. Ez azonban mindaddig nem valósulhat meg, amíg nem nézünk szembe, és nem lépünk túl az Egyház életét gyakran megbénító félénk szabadsághiányunkon, különben szavaink hiteltelenek lesznek. „A keresztény szabadságot nem tudjuk megmagyarázni, csak megvédeni. A keresztény szabadságot nem tudjuk megmagyarázni, csak működését láthatjuk az utolsó vacsorán. A reménynek ez a jele minden közül a legszabadabb cselekedet. A szabadság a kereszténység lényegére utal, mert megmutatja életünk végső célját, a részesedést Isten kimondhatatlan szabadságában. Egy másik út, hogy megmutassuk, merre tartunk, a boldogságunk. Gyakran előfordul, hogy az embereket meglepi a szent emberek vidámsága. Szerzetesi hivatásomat részben egy bencés nagybácsimból sugárzó boldogságnak köszönhetem.”

A domonkos szerző könyvében az öröm fontosságát is hangsúlyozza. Azt írja, hogy az öröm nem Istennek egy érzése, hanem ez Isten léte. Mivel az öröm Isten valódi énje, ezért nem tudjuk meghatározni vagy megérteni. Így amikor megérint minket Isten öröme, valami kifejezhetetlen lakozik bennünk. Ezt az örömöt Jézus nem tudta megfogalmazni, csak megtestesíteni. „Ő volt a testté vált öröm.” Hozzá hasonlóan mi sem tudunk megfelelően beszélni róla, de megtestesíthetjük életünkben, arcunkon. „Az Egyház azért van, hogy összegyűjtse az embereket, hogy együtt örüljünk. Lehet, hogy az egyik oka annak, hogy a fiatal hisz, de nem vágyik közénk az, hogy keresztény ünnepeinken nem tapasztalják, hogy megosztjuk örömünket. Ez az öröm nem korlátozódhat pusztán érzelmeinkre, nem lehet pusztán szellemi.”

A szerző azzal a konklúzióval zárja gondolatait, hogy ha az Egyház táplálni akarja az Isten felé törekvő életeket, akkor bátorítanunk kell egymást. Ha hiszünk abban, hogy a Szentlélek pünkösdkor kiáradt az Egyházra, akkor nyugodtan lehetünk fesztelenebbek egymással.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. október 15., szerda

Égető sorskérdések

Miért nem élhetünk mi úgy, mint más népek? Miért gyötör minket századok óta a nemzethalál látomása? Miért kell nekünk állandóan a puszta létért viaskodnunk? Miért nem szabad nekünk mindazt megalkotni, amire tehetségünk volna bőven? Miért nem hagynak minket békén, holott mi senkit sem akarunk bántani? Miért kell a mi hazánk mindig másnak, habár mi senki földjét nem kívánjuk? Miért csupa törés a magyar élet, s miért nincs benne szerves fejlődés? Miért lesz annyiszor félelmes ravatal az a gyönyörű Budavár és a halott rajta a nemzet boldogsága?

Babits Mihály, Illyés Gyula és még sokáig sorolhatnánk, hogy ki mindenki elmélkedett már a magyarságról, a magyar nyelvről és történelmünkről. Ezúttal a szombathelyi születésű Varga László szalézi szerzetes teszi fel kérdéseit, s elmélkedik népünkről. Varga László atya 1901-ben született, és 50 éves korában hagyta el hazánkat. Könyvét vigasztaló levélnek szánta bujdosó testvéreinek, akiknek sorsát meghatározták a II. világháború utáni évek nehézségei: a szovjet megszállás vagy az 56-os forradalom elfojtása. A szerzetes, aki nem érhette meg az 1989-es rendszerváltozást, könyvét a magyarság jövője miatti aggódás okán írta meg. Érdekli a magyar nép eredete, rokonsága más népekkel, nyelve, jelleme s persze történelme és Európában elfoglalt helye, szerepe.

A magyar titok című könyvben Pázmány, Prohászka, Babits, Vörösmarty és Arany gondolatait idézi. Rendkívül jártas a magyar irodalomban, s egyfajta összefoglalását adja a magyarságról szóló műveknek, íróink, költőink hazáról való gondolkodásának. Könyvét olvasva kedvet kaphatunk ezen alkotások felidézéséhez és újragondolásához. „Gyönyörű Vörösmarty költeménye Hedvig királylányról, de milyen kár, hogy Erzsébet és Margit történetét nem énekelte meg, pedig ők is a döntő magyarok közé tartoztak.”

Varga László atya vallja, hogy nincs élőbb ember a magyarok között első királyunknál, Szent Istvánnál, hiszen ő volt az, aki felajánlotta a koronát a Szűzanyának, és a magyarság sorsát az ő gondjaira bízta. Így vélekedik erről: „Egész történetünk ennek föltűnő igazolása. Jelképe is van ennek: a koronázó templom a Várban. Az ozmán uralom alatt török mecset lett belőle és amikor a keresztény hadak a Várat visszafoglalták, az ostrom után egyetlen romhalmaz volt az egész, de állt a Boldogasszony egyháza.” A szerző további gondolatai szólhatnak akár a ma nem hívő emberének is: „Jól tudjuk, ma sok magyar van, aki az ilyen nyilatkozatban nem lát mást, mint a főpap kegyes hiedelmét, amit őseitől átvett és hagyományosan tovább ismétel. A fölényesen mosolygókat, akik a számtanon kívül másban nem hisznek, csak arra intjük, hogy az első világháború alatt Fatimában olyan valami történt, amitől a hitetlen nézők is térdre zuhantak...”

Miután Varga László lelkipásztor, e könyv lapjain is több helyütt olvashatunk a hitről és az istenkapcsolatról. László atya úgy véli, „Moszkva csak akkor tudna egészen leigázni minket, ha sikerülne elhitetnie velünk, hogy sem az égből, sem a földön nem várhatunk segítséget, és ha a nemzet reményt vesztve meghajolna a végzet előtt. Minden legyőzött népnek marad egy belső erődje, és amíg ez szilárdan áll, a hódító uralma ideiglenes marad. E belső erőd bástyái: a nemzet önérzete, a hagyomány ereje, a szabadság vágya, a szellemi függetlenség és a szenvedésre kész elszántság. Amíg ez a vár keményen ellenáll, győzelmünk el nem maradhat, sőt a mostani hódoltság is a jövendőbeni felemelkedés alapja lesz.”

A magyar nép jellemének a szerzetes szerint két meghatározó tényezője van, az értelem és a szenvedély.  Hangsúlyozza, hogy mindig több van belőle, mint kellene, s Bocskait idézi: „Mink az dolgot magát nézzük harag és szenvedelem nélkül, de ez a lélekalkat nem gyakori nálunk.” A szerző úgy gondolja, „Széchenyi lángelméje élesen látó, pontosan számító volt, de ugyanakkor roppant szenvedély is fűtötte. Bármennyire tisztelte őt a nemzet, mégis Kossuthot követte, aki mesteri módon tudott bánni az érzelmi erőkkel. Széchenyi volt a legnagyobb magyar, Deák Ferenc a haza bölcse, de Kossuth apánkra hallgatott a nép.” A magyarság jellemét, gondolkodását meghatározzák az erős érzelmek, és időnként bizony borúlátóak vagyunk: „Századok óta a nemzethalál látomása üli meg a lelkünket. A barokk korban egy ideig megint a nagyság és biztonság tudata lépett előtérbe, de egyébként még Pázmány és Zrínyi erős egyéniségén is kiütközik a balsors ütötte sebek fájdalma.”

Más helyütt pedig arról elmélkedik, hogy a magyarság ritkán jár az arany középúton, és a boldogulás lehetőségét az isteni tanítás követésében látja: „Mi vagy óriások leszünk, vagy senkik: vagy az Isten választottai, vagy a népek szemete. A középszer nálunk csalfa délibáb.” Az értelem és a szenvedély mellett pedig szintén fontosnak tartja a szerző az értékrend megtartását. „A legnagyobb nyomor, ha valaki értékvakságban szenved. Aki csak számban és mennyiségben gondolkozik, és nem látja mennyivel több az erkölcsi érték, végzetesen elszámítja magát. A legfőbb javakat sem pénzzel, sem hatalommal nem lehet megszerezni, mert azokat a személyiség képes önmagában létrehozni. Egy igazi anya szíve többet ér, mint az egész látható mindenség...” Tamási Áron gondolataival is egyetért a szerző, éppen ezért idézi az író hasonlatát a székelyekről: „Olyan a székely, mint a pisztráng a havasi patakban. Mindig a rohanó ár ellen úszik fölfelé. Ez a nagyszerű abban a kicsi népben, ez a tudat élteti, mert ez a rendeltetése.”

Könyvét hálaadó és egyben a magyarság sorsát összegző imádsággal zárja a szerző, amelyben helyet kap az önvád is. Kifejti, hogy egyes egyedül az isteni Gondviselésnek köszönhető, hogy a magyarság létezik. Részlet a Bujdosó elmélkedésből: „Századok királya, mindenható Isten! Bilincsbe verve, bujdosva, koldusan, mi magyarok hálát adunk neked, mert öröktől fogva akartál minket. Bizony magunk ellen is vétettünk nagyot, egymás vérébe balgán vertük a csapot,  de bármi történt, te mindig vigyáztál ránk, s hatalmad csodája, hogy még áll hazánk. Valami nagy szándékod van velünk, valami cél, amitől eddig iszonyodva szöktünk... Mohács óta minden csatánkon vesztettünk, de ha veled harcolunk, biztos a győzelmünk, mert te vagy a halálban győztes óriás, te vagy a föltámadás.”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. október 8., szerda

Mártózzunk meg a képek tengerében!

Bizonyára ön is járt már úgy, hogy egy zarándoklat alkalmával fejtörést okozott egy oltárkép témájának megfejtése vagy a templomban található szobrok felismerése. A legismertebb szenteket és attribútumaikat természetesen rögtön felismerjük, ám vannak olyan tárgyak, eszközök, amelyek több szent mellett is megtalálhatók. Otto Wimmer Szentek szimbólumai című zsebkönyvével nincs többé ismeretlen szobor vagy oltárkép!

S hogy miért is alakultak ki az attribútumok, vagyis az egy adott személyhez köthető, hozzá szorosan kapcsolódó, speciális tárgyak ábrázolása? A szentek nevét kezdetben jelzővel látták el, ám a középkorban a lakosság nagy része írástudatlan volt, így a leírt jelzők nem segítették őket az eligazodásban, a lerajzolt/megformált tárgyak azonban annál inkább beszédesek voltak.

Nézzük például a ruházatot! „Köpenyes Máriaként vált ismertté a kitárt köpenyével szerzeteseket, egyházi és világi személyeket, szegényeket és árvákat védelmező Madonna-alak, az Irgalmasság Anyja. Toursi Szent Márton lován ülve osztja meg szétvágott köpenyét a didergő koldussal, Justin filozófus a filozófusok köpenyét viseli, mint az egyház első hitvédője, hitvédelmi könyvét tartja a kezében. Idősebb Jakab apostol zarándokköpenyt visel, Assisi Szent Ferenc egy szegény lovagnak ajándékozta a köpenyét.” A magyar kiadást a világegyház szentjei mellett Patyi Beáta több helyütt kiegészítette a magyar vonatkozású boldogokra és szentekre vonatkozó ismeretekkel. E szerint „Boldog Csepelényi György bíborköpenye vértanúságát jelzi: kínzói napokig ruhátlanul járatták, megostorozták, leköpdösték, majd bíborköpenyt húztak rá...”

A fátyolról azt írja Wimmer, hogy általában a női szentek tisztaságát érzékeltetik vele. „Ágota a legenda szerint fátylával állította meg az Etna lávafolyamát. Fátylat tart a kezében Ludmilla és Lipót Babenberg hercege, mert a lengedező fátyol mutatta meg neki a klosterneuburgi alapítás helyét.”

A kendőről mindenkinek Veronika jut eszébe, amint Krisztusnak nyújtja azt, de talán kevesen ismerik Ilonát, aki a keresztereklyékkel együtt őrzi a kendőt.

S ha már a ruházatnál tartunk, térjünk ki egy fontos kiegészítőre, a cipőre, majd nézzük meg, mit jelent annak hiánya? „Alázatos egyszerűsége és vezeklő lelkülete miatt Hedvig hercegnő mezítláb járt, kezében tartva cipőjét” – írja a szerző. Egy másik legendás szenvedéstörténet szerint Sergius vértanúnak pedig „tüskékkel átvert cipőben kellett több mérföldet futnia a helytartó kocsija előtt.” A cipő és egyben a ruházat hiánya kapcsán Salkaházi Sárát említi Patyi mint magyar vonatkozású boldogot: „A nyilasok elhurcolták, s öt társával együtt mezítelenre vetkőztetve a jeges Dunába lőtték.”

A kalap szócikk alatt ez olvasható: „A hegyes, sárga kalap a középkorban a zsidókat jelezte, így ábrázolták a prófétákat és a pátriárkákat, de a Názáreti Szent Józsefet is. Zarándokkalapot visel az idősebb Jakab apostol vagy Szent Rókus. Egyházi méltóságuk kifejezőjeként bíborosi kalap van Jeromos és Borromeo Szent Károly fején, Nepomuki Szent János pedig birétumot visel. Mitrát visel például Szent Ambrus. Tiarával ábrázolják Péter apostolt, mint az első pápát vagy Szilveszter pápát.”

Az ókor és a középkor nem mentes az erőszaktól, éppen ezért a legtöbb vértanúhalált halt szent ezekhez a korokhoz köthető. Legendájuk sok esetben kissé hátborzongató. A testrészek ábrázolására is érdemes figyelmet fordítanunk. A fejüket vivők a szerző szerint azok a szentek, akik „a lefejezésük után az út egy részén kezükben viszik a fejüket. Ilyen Prágai Adalbert, Dionysius, Félix és Regula, Valéria. A fél fejét viszi infulával Reimsi Nicasius érsek.”  

A legismertebb jelképekről, mint a kereszt, a galamb, a kulcs, ostya vagy a csillag  – természetesen folytathatnánk a sort – egy-egy oldalban ad tájékoztatást a szerző. Elolvasva szócikkeit egyúttal feleleveníthetjük legfontosabb hitbeli ismereteinket is. Talán nem is gondolnánk, hogy egy-egy jelkép kapcsán mi minden jut eszünkbe!

Érdekesek és izgalmasak a különböző Mária-jelképek, amelyek nemcsak festményeken, szobrokon, hanem az imádságokban és az énekekben is felfedezhetők. A Jelenések könyve 12. fejezetéből szívesen veszi át a művészet az Egyház által jelképnek felfogott Napba öltözött asszony alakját, akinek a lába alatt van a Hold és a sárkány. A Lorettói litánia és a Physiologus által említett jelképek közül többnyire a következők szerepelnek az ábrázolásban: kalász, a szövetség ládája, az élő víz forrása, elzárt kert, amely csak Isten számára nyílik ki, rózsa és liliom... „A magyar hagyományban az ősi Boldogasszony-képzet (feltehetően a termékenység, a védelmező erő megtestesítőjeként) alakult át Mária-tiszteletté. A Boldogasszonynak nevezett Máriához születéssegítő, gyógyító, védelmező szenthez fordultak, melyre a Mária-ünnepek elnevezése is utal. Az ország védelmezőjeként neve Patrona Hungariae, akinek I. Szent István király felajánlotta a koronát. Gellért püspök, Szent Imre herceg és László király Patrona Hungariae feliratú, Madonnát ábrázoló pajzzsal védelmezi a hazát.” Pázmány Péter pedig Magyarország Védasszonyának nevezi Máriát. 

A Bibliában számos állatalakkal találkozhatunk, ilyen például az oroszlán, a skorpió, a kígyó, a hal, a sólyom, a bárány, a sas, a fent említett galamb, de a növények színes palettája is az olvasó elé tárul. A rózsához az alábbi kapcsolódik: „Limai Róza neve is erre utal, Gurki Hemma templommodellt és rózsát tart. Ugyancsak rózsa van a kezében a fiatal jótevő szűz Finának és Viterboi Rózának. Árpád-házi Szent Erzsébet és Kasilda szűz kötényében az alamizsna válik rózsává.” A télidőben lejátszódó rózsacsoda Portugáliai Erzsébet királynő ölében a hitvesi hűség bizonyítéka.

Otto Wimmer mindenkit lelkesen buzdít arra, hogy mélyítse el ikonográfiai ismereteit, hiszen azok által könnyebben megismerhetjük hitünket és megérthetünk mélyebb összefüggéseket, amelyekre eddig talán fel sem figyeltünk.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat: