2014. július 30., szerda

Szentmise kontra meggyes muffin

Josephine Nobisso az Amerikai Egyesült Államokban él, és egy egész sorozat közkedvelt gyermekkönyv szerzője. Munkásságát többször is kitüntették, többek között katolikus szerzőknek szóló díjakkal. Férjével és lányával szívesen keres fel zarándokhelyeket. Ezúttal A szentmise súlya – A hit meséje című gyermekkönyvét ajánljuk figyelmükbe.

„Volt egy király, aki egy távoli ország királynőjével járt jegyben. Úgy tervezték, hogy az esküvőjüket a székesegyházban tartják, noha a király tudta, hogy a szertartásra legfeljebb egy maroknyi öregasszony fog eljönni. Bár az alattvalók szerették uralkodójukat, és természetesen szívesen megünnepelték volna az esküvőt, de csak a maguk módján, mert nem gyakorolták már a hitüket. Az esküvő előtt néhány nappal történt, hogy a királyság legelegánsabb cukrászdájába betért egy szegényesen öltözött özvegyasszony...” s ebből adódott a bonyodalom, amely felrázta az álmatag embereket. Az öregasszony ugyanis kért egy szelet kenyeret a cukrásztól, cserébe viszont csak egy szentmisét tudott felajánlani érte. A cukrász fia már indult is, hogy adjon egy darab kenyeret abból, amit a gyerekek szoktak adni a király hattyúinak etetésére, de az apja rámordult:
– Ennek az asszonynak is az a baja, mint neked és az anyádnak volt: a cimboráiddal folyamatosan csak a templomban térdepelnél, ha nem adnék mindig ennyi munkát neked! Egyszerre csönd lett a tömegben. A cukrász előrehajolt a pultra:
– Úgy, egy misét akarsz értem mondatni? – támadt neki az idős asszonynak. – Szívesebben hallanám a pénzed csörgését.
– De hát egy fillérem sincs – súgta az özvegyasszony.
– Akkor nekem sincs kenyerem – mordult rá a cukrász.
– De apám – vetette közbe a fiú – hiszen Isten nevében kérte.
– Akkor gondoskodjon hát Isten a kenyeréről – hangzott a durva válasz.

Ezután egy nem mindennapi dolog történt. A cukrász letépett egy darab selyempapírt, ráírta, hogy egy szentmise, majd a mérleg egyik serpenyőjébe dobta, a másikba pedig a szelet kenyeret tette.

Ekkor nézett csak igazán zavartan. Hogyan lehetséges, hogy a kenyérdarab nem nyomja le a pillekönnyű papírdarabot?
– Lehetetlen! – kiáltott fel a cukrász, és rátett még egy marcipánalmát. Azonban a serpenyő a papírdarabbal még mindig lent maradt. A cukrász gyorsan rátett még néhány süteményt, de a mérleg még mindig nem mozdult. Végül a legfinomabb meggyes muffinok kerültek a kupac tetejére, de semmi sem változott.” Bármit pakoltak a mérlegbe, a papírdarabka mindvégig nehezebbnek bizonyult.

– Mit jelentsen ez? – kérdezgették egymástól az emberek. Akkor elcsendesedett a tömeg és minden szem a cukrászra szegeződött, ahogy a pulton a mérleget kezdte vizsgálgatni. Elővette az összes súlyt. A mérleg pedig hajszálpontosan mutatott mindent, a serpenyők fel-le jártak.
– De hát ez a mérleg tökéletesen működik! – kiáltott fel egy asszony.
– Természetes, hogy jól működik – mordult rá a cukrász. – Hiszen én becsületes ember vagyok!

Újra megpakolták a mérleget, ezúttal a másik serpenyőjét, s végül a királyi pár esküvői tortáját is a tetejére tették. A másik tálba a papírlap került. Ám még a hatalmas lakodalmi torta is könnyebbnek bizonyult, mint egy szentmise.

„Ebben a pillanatban megszólaltak a székesegyház harangjai, jelezvén, hogy kezdődik a király nászmiséje. A cukrász fia a kis papírdarab előtt állt, és csak nézte, aztán határozott mozdulattal levette a mérlegről. A kezek villámgyorsan a torta után kaptak, hogy megmentsék, azonban minden finomság nagy robajjal leborult. Egy férfi kisietett az utcára, és a harangok dallamára énekelni kezdte az Ave Maria-t. A többi vevő, akik egészen másként tervezték az esküvőt megünnepelni, gyorsan elhagyták a cukrászüzletet, és csak úgy tódultak a királyi székesegyház felé. Egyre többen csatlakoztak a férfi énekéhez.” 

Az üzletben csak a cukrász, a fia és az öregasszony maradt. A cukrász ekkor azt mondta a nőnek, hogy jöjjön el minden nap az üzletbe, s ő ad neki enni, amikor éhes lesz. Az asszony mosolyogva csúsztatott a zsebébe egy kenyérdarabot. A cukrász megkérdezte tőle, hogy a sok finomság közül miért éppen a kenyeret választotta?

– Szégyelltem többet elvenni – mondta az öregasszony.
– Szégyelltél? Hiszen te voltál köztünk az egyetlen hívő, egyedül te hittél Isten erejében, miközben a mi hitünk már réges-rég kihűlt.
– Szégyelltem magam, mert bár egész életemben jártam szentmisére, csak egy darabka száraz kenyeret kértem cserébe egy miséért.

Bár a mesékkel kapcsolatban alapszabály, hogy a gyerekek előtt nem vonjuk le a tanulságot, hanem hagyjuk dolgozni a szöveget, a felnőtteknek viszont érdemes levonni a tanulságokat.

Amikor egy döntő esemény következik be a történetben, vagyis amikor a koldus belép a cukrászdába, megzavarja az emberek megszokott életritmusát, és arra hívja őket, hogy emberi akaratukat Isten akarata alá rendeljék. A mindennapi feladatok elvégzése közben adódnak lehetőségek az áldozatra és a kegyelemre. A cukrász nyíltan gúnyolja a koldusasszony és a fia vallásosságát, és ebben a jelenlévők sem akadályozzák  meg, vagyis a legtöbben hitetlenek. A koldusasszony jelenléte azonban lehetőséget ad nekik arra, hogy elmélkedjenek a felebaráti szeretetről és a könyörületességről. Az a tény, hogy a papírdarab többet nyom, mint a cukrász összes finom és zamatos áruja, metaforája annak a ténynek, hogy Jézus több örömet jelent, mint az összes evilági, földi élvezet. A cukrász becsületes, ám hitetlen ember. Büntetése a kérlelhetetlenségéért a lelki vakság. A boltja és a pénze nem nyújtanak számára bölcsességet. Ám ahogy a csoda láttán az emberek szíve megnyílik, úgy végül ő is nyitottá válik Isten felé.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. július 23., szerda

Lelki méregtelenítés Böjte Csaba atyával

A mai világban nagyon sokan foglalkoznak fizikai testük, belső szerveik megtisztításával, méregtelenítésével, ezért az emberek különféle kúrákon vesznek részt, nehéz gyakorlatokat végeznek, táplálkozásukat, mindennapi életüket átszervezik. Szerintem jól teszi az, aki elindul ezen a sokszor orvosok által javasolt úton, hogy tavasszal a sok téli salaktól, méreganyagtól, tartósítószertől a testét megszabadítsa – írja könyve előszavában Böjte Csaba.

A test és a lélek egyaránt fontos – véli Csaba testvér. Egyik sem elhanyagolható, ahogy egyik sem helyezhető a másik elé. Ahogy ő fogalmaz, „az Isten alkotta ember nem csak 50–70–100 kg élő szövet.” Aktuális könyvében ezért egy olyan utat szeretne megmutatni az olvasónak, amely „az egész embert a maga szellemi, lelki méltóságában képes megtisztítani, gyógyítani, felszabadítani, az istengyermeki örömteli méltóságra emelni.”

Az ember lelki és fizikai megtisztulását szolgálják a különböző zarándokutak már évezredek óta. Csaba atya megemlíti a leghíresebbeket, majd hozzáteszi, hogy sokaknak nincs lehetősége azokra a helyekre eljutni, bár vágynának a megtisztulás e formájára. Számukra, a nagyvárosban élők számára hozta létre azt a zarándokutat Budapesten, amely a pálos atyák Sziklatemplomától indul, és a Gellért-hegy oldalában a Gellért-szobrot érintve az Erzsébet-hídon keresztül a pesti ferences templomig tart, „ahol az arra vágyók egy lelki beszélgetést, egy szent gyónást is kérhetnek a ferences testvérektől, majd szent áldozásban megpecsételhetik azt az élő, új szövetséget, melyet Istennel és testvéreikkel kötöttek.” Csaba atya könyve a zarándoklatokhoz ad útravalót, de a szobánk csendjében is tanulmányozhatjuk a benne szereplő gondolatokat. „Legyen a jelszavad: Felkelek, és Atyámhoz megyek” – biztat a szerzetes. Csaba atya a következő főbb pontok mentén halad, s elmélkedik az életről:

A fajfenntartás parancsa, vagyis az élet vállalása, továbbadása, nem egy kedves kis jó szándékú javaslatocska, hanem Isten első, s így legfontosabb parancsa, mely ellen nagyon gyakran vét a 21. század embere – figyelmeztet Csaba testvér, majd utal a Biblia szavaira: Szaporodjatok és sokasodjatok. Boldog az az ember, aki gyönyörködhet szépen fejlődő, bontakozó gyermekeiben, unokáiban. Boldog az is, aki istengyermeki szabad, boldog életét meg tudja osztani fizikai, szellemi, lelki gyermekeivel. Aki tanításával, példájával oktatja, neveli az utána jövő generációkat.

Mennyire készültem fel az élet vállalására? Tudatosan vállalom, vállaltam-e a gyermekáldást? Másoknak milyen tanácsot adok ezen a téren? Szolgálom-e környezetemben a megfogant, kibontakozó életet? – kérdezi Csaba atya az olvasótól, majd az édesapákért és az édesanyákért imádkozik. „Add, hogy bátran, örömmel lépjenek a parancsolatod útjára, és benned bízó lélekkel vállalják legszebb ajándékodat, az élet befogadásának és szolgálatának a csodáját.

Az önfenntartás parancsa kapcsán azt vallja a szerzetes, hogy boldog az az ember, aki testi, lelki és szellemi képességeit fenn tudja tartani, és azt napról napra kibontakoztatva istengyermeki méltóságban szabadon élhet. „Az Isten azt akarja, hogy az ember ura legyen vágyainak, ösztöneinek, és így szabadon kiválassza legszebb álmát, és azt bölcsen megtervezve, társaival összefogva kitartó, szívós, becsületes munkával uralva a természet erőit, törvényeit, jó gazda módjára földünk adottságait szabadon felhasználva megvalósítsa azt, amiért e földre született a maga és a szerettei örömére.”

Elmélkedjünk: Uralom a kommunikáció és a közlekedés eszközeit, mindazt, ami szükséges a magam és családom, népem életének fenntartásában, kibontakozásában? Képzem magamat, tanulok, hogy eligazodhassak e világban, hogy így ne sodródó szolgája, hanem ura legyek az életemnek? Küzdök magam és népen autonómiájáért? Szabadon élek az elért jogaimmal?

„Urunk, Istenünk, segíts, hogy testi, lelki képességeimnek ura legyek. Világosítsd és erősítsd meg értelmemet, hogy uralni tudjam mindazokat a képességeimet, amelyeket nekem adtál” – könyörög Csaba atya.

A Teremtőnkkel való viszonyunkat szabályozó parancs arra hív, hogy Urunkat, Istenünket imádjuk, és csak neki szolgáljunk. Ez a parancs egy tudatos, szeretetteljes odafigyelést jelent Uradra. Istent imádni és neki szolgálni a tiszta lelkiismeretre való hagyatkozást jelenti. Azt, hogy semmilyen kompromisszumot nem kötök, hanem Teremtőm akaratát megvalósítom – véli Csaba atya.

Ebben a részben azon elmélkedhetünk, hogy elfogadjuk-e egy felsőbb entitás létét, amely mint egy jó szülő, szeretettel fordul felénk? Az imádság csendjében figyelünk lelkiismeretünk szavára? A Szentírással, Isten parancsaival és az Egyházzal egyeztetünk-e döntéseink előtt?

Az ide illő könyörgés így hangzik: „Urunk, Istenünk, ajándékozzál meg élő hittel, és fordítsd magad felé arcunkat. Nyisd meg szemünket, hogy örömmel rácsodálkozzunk és megláthassuk akaratodat magunkkal és a világgal kapcsolatosan. Segíts, hogy a felismert jót képesek legyünk bölcsen türelmesen, kemény munkával napról napra szépen megvalósítani.”

A testi kapcsolatokat szabályozó parancs kapcsán úgy vélekedik a szerzetes, hogy az élhet igazán boldog életet, aki megtalálta társát, akit teljes szívből, odaadóan, hűségesen, szerelemmel szerethet, ellenben azokkal, akik Isten testi kapcsolatra vonatkozó parancsát („Ne paráználkodj!”) nem tartják be, s ezáltal sebezhetővé, boldogtalanná válnak. „A mardosó testi vágy, az élet továbbadásának képessége Isten drága ajándéka, melyet boldogságunk kiteljesedéséért, utódaink nemzésére kaptunk teremtőnktől.”

Kérdezzük meg magunktól, hogy mennyire vagyunk urai vágyainknak? Ki parancsol az én testemben, az őszinte szeretet, s jóság, vagy az állati gerjedelmek, zabolátlan nemi ösztöneim, fellángoló testi vágyaim? Viselkedésemmel, szavaimmal, öltözködésemmel milyen üzenetet küldök a környezetemben élőknek? Végül könyörögjünk: „Urunk, Istenünk, csodás táltos paripákat adtál. A vágyaimban a te drága ajándékaidat fedezem fel. De nélküled lovaim széttörik világomat. Segíts megzabolázni vágyaimat. Akaratomból hámot fonni, és jó mélyre ereszteni a földben az ekevasat, hogy bő termés fakadjon lábam nyomán.”

Csaba atya „zarándokkönyvében” a fent említett témákon kívül tanulhatunk a bölcs életvezetésről, a szülőkkel való helyes viszonyról és az élet tiszteletéről. Elmélkedhetünk a magántulajdon tiszteletben tartásáról, az őszinteségről és a házastársi tisztaságról, de olvashatunk a belső indulataink, vágyaink koordinálásáról, továbbá az Úr, felebarátunk és önmagunk szeretetéről is. Böjte Csaba atya közvetlen, közérthető stílusban szólítja meg az olvasót, s hívja közös lelki útra akár otthon, akár zarándoklat közben. Könyörgések és rávezető kérdések segítik a témákban történő elmélyedést.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. július 16., szerda

A barátait megválogathatja az ember...



Megőrjít a sógornőm. Rendszeresen utasítgat, hogyan neveljem a gyermekeimet, pedig egyedülálló. Mégis mit tudhat ő a szülői szerepről?

•     •     •

Anyósom és a sógornőim kirekesztenek. Minden szombaton együtt reggeliznek a városban, és engem még sohasem hívtak, hogy csatlakozzam. Pedig tudják, hogy édesanyám meg a nővéreim több mint kilencszáz kilométer távolságra laknak. Úgy érzem, ki vagyok zárva a világukból.

•     •     •

A sógorom próbálja irányítani a férjemet. Öt évvel idősebb nála, s talán mindig is ilyen volt, engem azonban nagyon zavar.

•     •     •

A vejem lényegében elrabolta a lányunkat. Amióta összeházasodtak, nem engedi részt venni a családi összejöveteleken.

•     •     •

A feleségemnek szoktak pénzt adni a szülei, hogy megvehessen olyan dolgokat, amiket mi nem engedhetünk meg magunknak. Neheztelek rájuk ezért. Szeretném, ha élhetnénk a saját életünket.

•     •     •

Anyósom állandóan dirigál, hogy főzzek. Házasságunk előtt öt teljes éven át főztem magamra. Azt gondolom, tudok főzni. Nincs szükségem a segítségére.

•     •     •

A férjem szülei bejelentés nélkül szoktak beállítani hozzánk. Előfordul, hogy éppen valaminek a kellős közepén tartok, amivel időre el kell készülnöm. Szeretném, ha tiszteletben tartanák az időbeosztásunkat.

Anyós, após, meny, vej, sógorok és sógornők, testvérek és gyerekek. A házasságkötéssel nemcsak a házastársunkat kapjuk meg, hanem bizony a másik tágabb családi körével is számolnunk kell. Valószínűleg mindannyian fel tudunk sorolni hasonló szituációkat, amelyek velünk vagy valamelyik családtagunkkal történtek meg. A kiváló tanácsadó és konfliktuskezelési technikákban jártas Gary Chapman ezúttal az összekuszálódott rokoni szálakat próbálja kibogozni.

Az önálló élet egyik első lépése a szülőkről történő leválás, ahogy a szerző nevezi, a „lelki köldökzsinór” elvágása. „Isten terve szerint a házasság a szülők »elhagyását«, valamint a férj és a feleség »egy testté válását« jelenti.” A leválás azonban nem teljes elszakadást jelent, és a szülők tisztelete sem szűnik meg. De mivel is fejezhetjük ki a hétköznapokban a szüleink iránti tiszteletet? „Például azzal, hogy fenntartjuk velük a nyílt kommunikációt – meglátogatjuk őket, telefonálunk, e-mailt küldünk. Ezzel azt az üzenetet közvetítjük feléjük, hogy »Továbbra is szeretlek benneteket, és szeretném, ha az életem részei maradnátok.«” A szülők elhagyását nem szabad cserbenhagyásként értelmezni – hangsúlyozza a szerző, s nyomatékosítja, hogy a rendszeres kapcsolattartás a szülők iránti tisztelet kimutatásának egyik formája.

A szülők születésüktől fogva önállóságra nevelik a gyerekeiket. Megtanítják őket főzni, mosogatni, bevetni az ágyat, ruhát vásárolni, takarékoskodni és felelős döntéseket hozni, vagyis arra törekszenek, hogy gyermekeik érett személyiséggé váljanak és később önállóan is boldoguljanak. Házasként „immár olyan felnőttként kell tekintenünk őket, akik saját útjukat járják (...) Nem kényszeríthetjük rájuk a saját akaratunkat (...) Partnerként kell tisztelnünk őket.”

A szerző azt javasolja a szülőknek, hogy a fiatalok függetlensége érdekében ne adjanak kéretlenül tanácsokat, vagy ha mégis meg szeretnék osztani véleményüket, előtte kérjenek rá engedélyt: „Megoszthatnám veletek, hogy mit gondolok a dologról?” Kéretlen tanácsokkal nem lehet bensőséges kapcsolatot építeni – véli a szerző.

A másik iránti tiszteletünket sokféleképpen kifejezhetjük, például az ünnepi szokások megtartásával, a vallási különbségek és a partner eltérő gondolkodásmódjának tolerálásával. Rendkívül jelentős szerepet kap a sikeres, jól működő családi kapcsolatok megteremtésében a magánélet tisztelete. A bevezető szituációk között szerepelt egy ide illő. Gary Chapman beavatja az olvasót egy tanácsadásra járó pár problémájába. Férj és feleség arról panaszkodnak, hogy a férj szülei a legváratlanabb időpontokban, bejelentés nélkül látogatják meg őket.

– A múlt héten egyik nap korán lefektettük a gyerekeket, hogy egy kicsit kettesben lehessünk. Éppen a meghitt együttléthez készülődtünk, amikor hirtelen csengettek, és betoppantak a szüleim. Képzelheti: tönkretették a romantikus esténket! – panaszolja a férj. – Kezdek neheztelni rájuk. Szeretném, ha megbeszélnénk a látogatásaik időpontját.

Gary Chapman gyakorlati tanáccsal látta el a házaspárt, és a következők elmondását javasolta a férjnek: „Apa, anya! Nagyon szeretlek benneteket (...) Szeretnénk továbbra is jó kapcsolatban lenni veletek, és annak is nagyon örülnénk, ha a gyerekeink is élveznék a veletek töltött időt. Tudjuk, hogy a jó szándék vezérel benneteket, és ti is szerettek bennünket. Olyan megoldást kell találnunk, ami mindnyájunknak elfogadható. Korábban többször tudtunkra adtátok, hogy nem kell bejelentkeznünk, amikor be akarunk ugrani hozzátok. Én azonban úgy éreztem, hogy tiszteletben kell tartanom a magánéleteteket, s ezért tudatom veletek, mikor érkezem. Szerintem egy telefonhívás megkönnyíti mindannyiunk dolgát. Néha, amikor bejelentés nélkül megjelentek az otthonunkban, nagyon alkalmatlan számunkra a látogatásotok.”

A szerző a probléma felvázolása után azt javasolja a házaspárnak, hogy jelöljenek ki a héten egy napot, például a csütörtököt a nagyszülők látogatására. Ezen kívül pedig invitálhatják őket valamelyik más napon vacsorára. S hogy sikerült-e kompromisszumra jutni a feleknek, kiderül a könyvből.

A témakör végén önismereti gyakorlatként azt sorolja fel a szerző, hogy milyen küzdelmekkel találkozunk saját családunkban a különböző területeken: ünnepi szokások, vallási különbözőségek, a magánélet tisztelete, eltérő gondolkodásmód, furcsaságok. Gary Chapman a családhoz fűződő viszony átbeszélésére és még hangsúlyosabb tiszteletadásra buzdítja olvasóját.

A közlésforma fontosságára is felhívja az olvasó figyelmét a szerző, s arra tanít, hogy beszéljünk a saját nevünkben. „Amikor a mondatot a TE személyes névmással kezdjük, úgy beszélünk, mintha mindent tudnánk az adott helyzettel kapcsolatban. Valójában azonban csak a saját nézőpontunkról beszélünk. Az efféle mondatok ítélkezésként hatnak, s valószínűleg védekezést váltanak ki. Heves vitába torkollnak, ami mindkét félből keserűséget vált ki.”

Chapman megoldási alternatívaként az »én-közlések« elsajátítását javasolja a »te-közlések« helyett. Például használjuk a »megbántódtam« kifejezést a »megbántottál« helyett. Hogy mi a különbség a kettő között? Ha azt mondjuk, megbántódtam, azzal közöljük vagy feltárjuk érzéseinket, míg a megbántottál kifejezéssel támadást intézünk a másik ellen. „A te-közlések olyanok, mint a szóbeli kézigránátok: fájdalmat, sértődöttséget és ellenállást váltanak ki. Az én-közlések egyszerűen a másik személy elítélése nélkül jelzik a problémát.”

A szerző a sikeres kapcsolatok kialakítása érdekében javasolja még az egyezkedés taktikáját, arra buzdít, hogy kérjünk, és ne követeljünk, valamint, hogy ajándékozzuk meg a másikat szabadsággal. Összefoglalásként kihangsúlyozza, hogy beszédstílusunkkal javíthatunk vagy akár ronthatunk is a kapcsolaton. A hangos, durva szavak rombolnak, a halk és szelíd szavak építenek. Nem várhatjuk el azonban, hogy minden véleménykülönbség megoldódjon egyetlen beszélgetéssel. Mások nézőpontjának megértéséhez időre és erőfeszítésre, továbbá a véleménykülönbségekről való egyezkedésre van szükség.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. július 8., kedd

Lehet, hogy Ön sem imádkozik helyesen?

„Mit szólnál, ha megtanulnál imádkozni?” Ezzel a provokatív kérdéssel vezeti be az olvasót a 6 létrafok az imához című könyvének világába a szerző, Gimmi Rizzi. Majd így folytatja: „Előre hallom tiltakozásodat. Mégis kérek egy kis türelmet. Tudod mit kell tenned? Először is legyen világos képed az imádságról, és komolyan el kell kezdeni imádkozni. ... Te döntsél, akarsz-e Jézus barátja lenni? Tanulj meg imádkozni: ez a kis könyv ebben akar segíteni.” A könyvet Gimmi Rizzi elsősorban „komoly középiskolás fiatalok” számára írta, de ahogy ő fogalmaz, „a felnőtteknek sem árt”. Úgy véli „fontos az, hagyjuk, hogy Isten szóljon hozzánk közelről, egész természetes formában”.

A kiadvány az imával kapcsolatos, néhány téves elképzelés eloszlatásával kezdődik. Az imádság nem keserű orvosság: „Akkor az imádság elviselhetetlen, nehéz lenyelni..., ezért gyorsan elhadarod, talán a legkisebb ok miatt is elhagyod.” Az imádság nem is aprópénz az automatába: „Ebben az esetben az ima valami mágikus erő... Csak akkor imádkozol, ha szükségét érzed.” S hogy milyen gyógyírt kínál a szerző ezekre a téves elképzelésekre? „Szabadulj meg az imádság helytelen gondolatától.” Mi valójában az imádság? Erre a kérdésre a következő válaszokat kapjuk. Imádkozni? Tankolj!: „Neked is meg kell állnod és új erőre kell kapnod. Ennél a kútnál kell meríteni? Igen, Jézusnál.” Imádkozni? Benézni a fazekas műhelyébe: „Ez nem más, mint Isten műhelye. Ahol Ő van, te is bemehetsz. Isten meghív. Ajtót is nyit és hív.” Imádkozni? Eltelni Isten szavával: „Amikor elkezded az imádságot, akkor táplálkozol. Mivel? Isten szavával!” Gimmi Rizzi össze is foglalja a fentieket: „Az imádság, azaz töltekezésed, megállást jelent annál a kútnál, ami számodra Jézus. Az imádság, azaz betérés a fazekas műhelyébe. Az imádság, azaz egy jó falat Isten szavából.”

A bevezető után a szerző felteszi a következő, részünkről jogosan felmerülő kérdéseket: „Hogyan kell töltekezni? Hogyan kell bemenni a fazekas műhelyébe? Hogyan kell fogyasztani Isten szavát? Rövidebben: Hogyan imádkozzunk?” Megfigyelhetjük, hogy Gimmi Rizzi briliánsan alkalmazza a jó oktató könyvek legfontosabb szabályát, mégpedig azt, hogy először bemutat egy olyan szituációt, ami mindannyiunk számára ismerős: az imádságot. Ezután ütközteti az ő és a mi nézeteinket az imádságról. Kétséget kelt bennünk, hogy valóban helyesen imádkoztunk-e eddig. Amennyiben önkritikusan olvassuk a művet, rádöbbenünk arra, hogy bizony vannak hiányosságaink az imádsággal kapcsolatban. Mielőtt azonban teljesen elbizonytalanodnánk, a szerző megoldást is kínál a problémára: „Rajta, vegyél magadhoz egy hatfokú létrát és tanuld meg az imádság módszerét.” Egy egyszerű, mindenki számára könnyen megjegyezhető jelkép, egy hatfokú létra segítségével, amit megmászva az égbe juthatunk, mutatja be a helyes imádkozás módszerét. Minden létrafoknak nevet is adott a szerző: 1. létrafok: összeszedettség, 2. létrafok: a Szentlélek hívása, 3. létrafok: az első olvasás, 4. létrafok: a szív hallgatása, 5. létrafok: imádság, 6. létrafok: a Miatyánk. Gimmi Rizzi könyvében ezeket a lépcsőfokokat veszi sorra és mutatja be részletesen, rávilágít arra, mi a teendőnk, hogy imánk valóban Istennek tetsző legyen.

Kinek ajánlom ezt a könyvet? Elsősorban azoknak a fiataloknak, akiknek most alakul ki az imaéletük. Nekik feltétlenül szükségük lehet egy ilyen remek lelki vezetőre. Nekünk, idősebb keresztényeknek is nagyon sokat segíthet egy ilyen olvasmány. Áttanulmányozása átsegíthet a régi, sokszor már megkövült, rossz szokásainkon és új irányt mutathat imaéletünkben. A könyv nyelvezete rendkívül egyszerű, világos, mindenki számára könnyen érthető. Egyértelműen megmutatja, hogy honnan és hová kell eljutnunk, ám nem mellőzi a gyakorlati feladatokat sem, amelyeket ha szorgalmasan elvégzünk, akkor nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy csak átolvassuk a könyvet, felrakjuk a polcra és elfelejtjük a benne szereplő remek tanácsokat.

Teklits Tamás

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

•     •     •

Tetszett a könyvajánló? Kérjük, látogassa meg a Martinus Kiadó nyílt Facebook oldalát (www.facebook.com/MartinusKiado) kedvelje és ossza meg bejegyzésünket. Nagyon szépen köszönjük!