Klára
egyike a világegyház azon szentjeinek, aki életét – szembehelyezkedve a
világ rendjével – gyökeresen meg merte változtatni és Krisztust
követte, nem törődve azzal, hogy döntésével kivívta embertársai
haragját, megvetését, csodálkozását, egyúttal azonban csodálatát is.
Vannak olyan szentjeink, akik nem vértanúság és a világi ember számára
különleges, esetleg meghökkentő tetteik miatt váltak szentté, hanem
szerénységük, alázatuk és apró cselekedeteik vezették őket az
életszentségre. Assisi Szent Klára – példaképével, Assisi Szent
Ferenccel együtt – a nehezebb utat választotta, s bátran dacolt kora
konvencióival, hogy aztán teljesen az Istennek szentelhesse életét.
Klára
előkelő családból származott, jó anyagi körülmények között nevelkedett,
tanult lány volt. Ő azonban fiatalon lemondott a fényűző életről, hogy
Ferencet követve szegény és alázatos életet éljen. 1210-ben hallotta
először prédikálni Ferencet. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus
radikális követéséről beszélt, megindították Klárát: 1211
virágvasárnapján, 18 éves korában titokban elhagyta az apai házat, és
csatlakozott a Porciunkula-kápolna mellett élő szerzetes testvérekhez.
„Klára
hozzáfogott a szívében már régen várt szökés tervének megvalósításához.
Akkoriban Assisi majd’ minden házának két kapuja nyílt a lejtős
utcákra. Az egyik nagyobb és szélesebb volt, s alacsony lépcsőfokok
vezettek hozzá. A másik kisebb és szűkebb, nagyon magas lépcsőfokokkal. A
két kapu minden esetben egymáshoz nagyon közel helyezkedett el, ám
nemcsak méretükben, hanem formájukban is különböztek. Míg a főkapu
szinte mindig nyitva állt, a kisebb kaput állandóan zárva tartották, és
senki sem léphetett ki vagy be rajta. Ez volt az úgynevezett halottak
kapuja. Csak akkor nyitották ki, ha a lakók közül valaki koporsóban
hagyta el a házat...” Mivel Klára titokban kívánta elhagyni
otthonát, úgy döntött, a halottak kapuján át távozik. Azt azonban –
mivel csak ritkán használták – alaposan bereteszelték. „Minden
erejével azon volt, hogy megmozdítsa a tolózárt, de a zár nyelve
ellenállt. Klára apjának halála óta senki nem nyitotta ki azt az ajtót,
így a berozsdásodott vasak nehezen forogtak. Ekkor letérdelt, homlokát
az ajtónak támasztotta, és imádkozni kezdett. Amikor önbizalommal
eltelve felállt, kezei alatt a zár nyelve még csak meg sem nyikordulva
nyílt ki – mintha épp akkor olajozták volna meg. Átlépte hát a halottak
kapuját, hogy soha többé ne térjen vissza a szülői házba. Klára, aki e
világ számára elveszett, más szóval meghalt, egy új élet felé indult.
Elhagyva a szülői házat, városát és rokonait, a Santa Maria della
Porziuncola kis templomába sietett...”
Mivel
Klára apja meghalt, annak férfi testvérei szerettek volna gondoskodni
Klára és nővérei előnyös házasságkötéséről. Éppen ezért nagyon ügyeltek a
lányok jó hírére, amit Klára szökése természetesen veszélybe sodort. A
család nagy erőkkel kezdte keresni a lányt, mivel úgy gondolták, „megalázóan
alantas élet, melyet Klára választott, a legkevésbé sem illett a lány
nemesi származásához, cselekedete pedig a városnegyed lakóinak körében
is példátlannak számított.” Klára húga, Ágnes is követte testvére
példáját, és Krisztus jegyese kívánt lenni. A rokonok minden
igyekezetükkel, még erőszak árán is próbálták eltéríteni a lányokat
szándékuktól. Durva fellépésükről fennmaradt az a legenda, amely szerint
a család férfi tagjai durván bántalmazva Ágnest, hazafelé terelték, ám a
tiltakozó lány út közben rosszul lett, összeesett, és teste szinte
sziklává nehezedett. A férfiak minden erejüket összeszedve sem tudták
felsegíteni a földről.
„Mivel
Klára lelke San’t Angelo kolostorában sem talált teljes nyugalmat,
hamarosan elhagyta azt, s Ferenc tanácsára a San Damiano-kolostorba
költözött. Így született meg a San Damianóban a második ferences rend, a
női rend, amelynek tagjait szegény szerzetesnővéreknek nevezték.”
Itt élt Klára több mint negyven éven keresztül, és egészen a haláláig a
kolostor lelki anyja volt. Húga mellett édesanyja is csatlakozott a
klarisszákhoz. Kérte a pápától a szegénység privilégiuma elfogadását,
amely a javakról való lemondást és a szegénység reguláját jelentette
számukra. „A
szegény szerzetesnővérek az imádságnak és a böjtölésnek szentelték
magukat. Alamizsnából éltek, s csak azt a kenyeret ették, amit az isteni
gondviselés az asztalukra tett.”
A hagyomány szerint az imádságon kívül Klára számos csodát tett, több csodás gyógyulást is elősegített. „Számtalanszor
megtörtént ugyanis, hogy amikor Klára betegekre rajzolta a kereszt
jelét, azok testéből távozott a kór. Egyszer Ferenc egy Stefano nevű,
bomlott elméjű barátot küldött Klárához, hogy az a kereszt jelét
rárajzolva segítsen rajta. Ismerte ugyanis Klára tökéletességét, és
tisztelete erényeit. Az engedelmes leány eleget tett az atya kérésének,
és hagyta, hogy a szerencsétlen barát egy kis időre elszunnyadjon ott,
ahol ő maga imádkozni szokott. A barát hirtelen ébredt fel álmából –
immár egészségesen.” Egy másik történet tanúsága szerint pedig
egy gyermek szemét betegség támadta meg. Klára keresztet rajzolt a
gyermek szemére, s az újból látott. A hagyomány szerint a kereszt
jelével számos betegséget meggyógyított.
Klára
és Ferenc saját korukban új értékrendet alakítottak ki, amelynek főbb
jegyei közé tartozott az Istenszeretet, az alázatosság és a tisztaság
is. A kezdeti üldöztetés és megaláztatás, amellyel a környezetük
sújtotta őket, egyre inkább csodálattá változott. Klárát erős akarata,
különleges személyisége és természetesen a Jóisten kegyelme
hozzásegítette ahhoz, hogy új utat mutasson embertársainak.
Szegénységben és alázatban töltött mindennapjait nemcsak nővértársai
csodálták és követték, hanem immár világiak is, halálakor pedig már
tömegek ismerték történetét és követték az Istenkeresésben. Példája azt
üzeni a ma emberének, hogy a Jóisten melletti elköteleződés néha drámai
tetteket és gyökeres változásokat kíván.
DVD filmek Kláráról és Ferencről:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése