2013. május 29., szerda

Szürke hétköznapok?

Mi jut eszünkbe, ha a hétköznapok szót halljuk? Általában rendszeresen lezajló, állandóan ismétlődő folyamatokat értünk alatta, melyek személyiségünktől és tapasztalatainktól függően unalmat és egyhangúságot vagy egyfajta megelégedettséget és biztonságérzetet jelentenek. A mai könyvszerdában ezt a minden embert érintő témakört járjuk végig a Josef Kentenich atya női lelkinapokon elhangzott (de nemcsak nőknek szóló) előadásaiból összeállított két füzetet fellapozva (Hogy a mindennapok ne legyenek hétköznapiak; Egyformán értékes, de más).

Egy átlagos hétköznap során számtalan benyomás ér bennünket. Képzeljük el, hogy a reggeli csúcsforgalomban busszal igyekszünk a munkahelyünkre. Fejünkben lehet, hogy éppen a tegnap esti telefonbeszélgetés mondatai csengenek vissza, miközben a busz rádiójából szólnak a reggeli hírek, két fejhallgatós fiatal pedig hangos zenét hallgat. Elsuhannak mellettünk különböző kirakatok akciós feliratai, amelyek vásárlásra motiválnak, miközben a körülöttünk állók beszélgetésének foszlányaira is figyelünk. Valójában gondolatban már a munkahelyen kellene lennünk, de azon is gondolkodunk, hogyan szervezzük át napirendünket, hiszen az előbb látott leárazási akció is felkeltette figyelmünket.

„A túlprogramozottság sok erőnkbe kerül. Olykor még belső tájékozódási képességünket is elveszítjük: már nem tudjuk, hogy mit is akarunk valójában. Ez megbénít minket, ugyanakkor mélyen bennünk van az érzés: hogy még milyen sok tennivalónk van. Ilyen állapotban próbálunk meg egy kicsit előbbre jutni. Mint az az ember, aki egy lefelé menő mozgólépcsőn felfelé igyekszik: aktívak vagyunk, de valójában nem sokat haladunk. Minden napunk sok különböző lehetőséget kínál, melyeket lehetetlen mind megragadni, állandóan az az érzésünk, hogy valahol lemaradunk.”

Elégedetlenségérzésünkhöz a mai, például margarinreklámokban látható álomcsalád képe is hozzájárul: apa, anya, gyerekek derűsen, elégedetten, teljes harmóniában és nyugodtan fogyasztják reggelijüket, mindenki ráér, senki nem rohan sehová. Ezzel szemben a valóságban a férj álmos, a gyerekek pedig csak piszkálják az ételt és morognak. „A valóság a reklámok ideális világával szemben általában a rövidebbet húzza – vélekedik Kentenich atya. Az eszünkkel tudjuk, hogy az élet már csak ilyen, lelkünk mélyén mégis perlekedünk a valósággal, mely annyira nem felel meg elképzeléseinknek. Ez a perlekedés megnehezíti, hogy őszintén igent mondjunk saját életünkre. Ezen a ponton segíthet, ha felvillantunk egy jelenetet: Mária határozott igenjét, melyet akkor mond ki, amikor megtudja, ő lesz a Megváltó anyja. Megijed, visszakérdez, és megkapja a feleletet: »Istennél semmi sem lehetetlen.« Mária válasza: »Történjék velem a te igéd szerint.« A maitól egészen eltérő életszemlélettel találkozunk nála: Mária olyan asszony, aki képes átadni magát, aki hagyja történni a dolgokat. Mentes attól a kényszertől, hogy saját boldogságának menedzsere legyen. Szilárdan hiszi: az, akire rábíztam magam, jobban tud engem vezetni, mint én magam.”

A mindennapok akkor kezdenek fényleni, ha igent mondunk a valóságra, s hagyjuk a dolgokat folyni a saját medrükben – buzdít a szerző, majd azt is hangsúlyozza, hogy ez olyan mértékben sikerülhet, amilyen mértékben átéljük: nem nekünk kell az életünket menedzselni, hiszen az életünk annak a kezében van, aki a leginkább tudja, mi a jó nekünk.

Ahogy fent említettük, mindenkit rengeteg inger ér, mégis tudni kell kiválasztani, hogy mi fontos és mi nem az. Mi szolgálja a saját és családom lelki egészségét, és mi az, amitől bátran megválhatunk. Az egyik ilyen fontos pont a közös étkezés, hiszen „nemcsak azért táplálkozunk, mert éhesek vagyunk, hanem mert életvágyunkat akarjuk csillapítani. A mikrohullámú sütők és gyorsétkezdék ugyan nagyobb rugalmasságot tesznek lehetővé az étkezés terén, de ezért nagy árat fizetünk: bár közvetlenül étkezés után jóllakottnak érezzük magunkat, mégis hiányérzetünk marad. Életvágyunk kielégítés után kiált. És akkor jön pótcselekvésként a telefonálgatás, a filmsorozat, és mégsem lakunk jól. A családi étkezés sokkal több, mint testünk táplálása. Lehetőséget kínál arra, hogy mindazt, ami aznap történt, közösen – szó szerint – átrágjuk, megemésszük. Még mielőtt elkezdenénk beszélgetni aznapi üzleti dolgainkról vagy iskolai problémákról, a megszokott ülésrend világossá teszi számunkra, hogy biztos helyünk van a változó világban.”

A szerző az elcsendesedést és a megtörtént események, élmények elemzését is lényegesnek tartja, és kiemeli, hogy mai világunkban, nevelési és oktatási rendszerünkben az idő fogságában élünk. A nagy rohanásban és számítógép előtt eltöltött világunkban éppen az újragondolásra, a pontosításra és az elvetésre, az elemzésre és a fantáziálásra nincs idő. S ami napjainkban még nagyon jellemző és sokak gondolkodását érinti: otthagyni, eldobni, ami elromlott. „Vannak terhek, amelyek hosszan, néha éveken át ránk nehezednek, melyeket csak nagy erőfeszítések árán vagyunk képesek hordozni, és amelyek gyakran keserűvé tesznek minket: miért én, miért nem megy nekem is úgy, mint másoknak? Nem is kevesen ilyenkor kilépnek a mindennapokból, ha a munkájukban nehezedik rájuk a kő, munkahelyet változtatnak, ha a társukkal való kapcsolatban, akkor társat cserélnek. Ma sokan a feladatok előli állandó megfutamodással fosztják meg magukat a legfontosabb növekedési lehetőségtől. Pszichológiailag nézve egy krízis megtapasztalása az élettapasztalat legtermékenyebb formája. Ha nincs bátorságunk kríziseket kibírni és kiforrni hagyni, akkor munkahelyünkön is, kapcsolatunkban is fennáll annak a veszélye, hogy egy helyben topogunk. A változtatások (munkahely, partner) közben az egyén észre sem veszi, hogy belső fejlődése megállt. Mivel minduntalan változtat – tanulmányait, élettársat, lakást –, az az érzése, hogy változik. Valójában azonban személyiségfejlődése leállt, mert nem tanulta meg az élet kalandos fordulatait megérteni és következetesen elviselni.”

Ne feledkezzünk el arról sem, hogy életfelfogásunkkal és életvitelünkkel a hozzánk legközelebb állók életét is befolyásoljuk. Ezért nagyon fontos, hogy egy házaspár a mindennapokban is meg tudja teremteni a harmóniát. Emberként kétféle megjelenési formánk van – írja Kentenich atya. Olyan ez, mint a varázsképek: egy és ugyanazon képen attól függően, hogy milyen perspektívából nézzük, fiatal lányt vagy idős öregasszonyt, középkorú párt vagy mexikói férfit, két arcot vagy egy kelyhet, macskákat vagy fehér galambokat fedezhetünk fel. Minden csak attól függ, honnan nézzük. A férfi és a nő is ilyenek, ugyanazt nézik, mégis mást látnak. „Ha a két nem együttműködik, mindkettő kiegészül. Az egyik megtanulja meglátni azt, amit a másik lát. Ettől az élet gazdagabb és érdekesebb lesz.” Időnként persze adódnak súrlódások a különbözőség miatt. Vegyük csak példaként az éves nyaralást vagy egy hétvégi bevásárlást. „A férj az úti célhoz vezető 500 kilométert a lehető leggyorsabban maga mögött akarja tudni, hogy minél több idő maradjon a nyaralásra. A feleség viszont szeretne néhány szép helyen megállni, egy kávét meginni és beszélgetni: hiszen nyaralunk. A férj ettől ideges lesz, időpocsékolásnak tartja az egészet. Vagy nézzük a jól ismert bevásárlást. A feleség egyik boltból a másikba megy, ezt-azt felpróbál anélkül, hogy bármit is venne, s közben kikapcsolódik. A férj ingerülten így szól: »Azt mondtad, hogy sürgősen szükséged van valamire.« Mire a feleség: »Igen, de hát látod, hogy most éppen semmi nincs, ami jó lenne nekem.« A sok megfelelő ruha láttán ez egy férfi számára teljesen abszurd válasz.”  

Ha a férfi és a nő kibontakoztatják saját erősségeiket, akkor örömüket lelik saját nemükben. Az öröm pedig alkalmassá tesz a kapcsolatokra – zárja gondolatait Kentenich atya az „Egyformán értékes, de más” című füzetben, amely a Schönstatt-mozgalom alapítójának életútját is megismerteti az olvasóval.

További információt a kiadvány címére kattintva kaphat: 

2013. május 22., szerda

Miért a papnak gyónunk?

Gyakran térnek be a Martinus Könyvesboltba azzal a kéréssel, hogy ajánljunk olyan könyvet, amely közelebb viszi a fiatalokat a szentgyónáshoz, segít megismertetni, elfogadtatni, újraértelmezni és megszerettetni a kiengesztelődés szentségét, s esetleg még gyakorlati útmutatással is szolgál számukra. Ezeknek a szülőknek a „Barátunk, a pap” című füzetet ajánljuk.

Sok esetben már az problémát jelent, hogy mit és hogyan gyónjunk meg. Sokan csak nagyon ritkán, évente vagy még nagyobb időközönként gyónnak, míg mások egyfajta elvégzendő feladatként igyekeznek minél hamarabb túl lenni rajta a nagyobb ünnepek előtt, amikor amúgy is kígyózó sorok állnak a gyóntatószékeknél. Akadnak, akik a jól bevált formulát  mondják, vannak, akik görcsösen próbálják felidézni, mit is kell mondani, míg mások szinte kétnaponta gyónják meg vélt vagy valós bűneiket. Ezek a körülmények mind-mind nehezítik a szentgyónás elvégzését, frusztrálják a bűnbánót és a gyóntató atyát egyaránt.  

„Sok fiatal bűnösnek érzi magát, mégsem tudja, mit gyónjon meg. Van, aki azokat a vétkeket mondja el, amelyeket gyermekkora óta fel szokott sorolni. Mások szokványos vagy túl gondosan megfogalmazott formulák segítségével gyónnak, amelyek egyes imádságoskönyvekben olvashatók. Mások azt mondják a papnak: »segítsen nekem«, és ebből kissé nevetséges gyónás kerekedik ki, amely során a pap képzeli el a bűnöket, a bűnbánó pedig próbálja megérteni és tőszavakban válaszol vagy csak a fejével biccent.”

A kiadvány a szalézi nevelési módszer jellegéből adódóan tegező formában, közvetlen hangnemben szólítja meg a könyvet olvasó fiatalokat, s próbál az ő fejükkel gondolkodni:

„Teljesen képtelen, mégis elterjedt dolog, hogy a te korodban még mindig gyermeki módon vallod meg bűneidet. Testileg és gondolataidban már felnőttél, ki sem látsz az életkorodból adódó, mindig újabb és újabb nehézségekből. Valószínűleg egy napon majd eleged lesz ebből a komédiából és nem mész többet gyónni. Ezen magad sem fogsz csodálkozni, hiszen ezek a rövid találkozások haszontalan szertartássá, gyermekjátékká válnak számodra... Amikor egy gyermek elmondja kis dolgait, valójában helyesen gyón, mert azokban a hibákban benne van ő maga. Viszont, ha a te korodban csak gyermeteg dolgokról beszélsz, amelyek nem érintettek mélyen, akkor semmi sem változik majd az életedben.”

Most tekintsük meg a másik oldalt is, és nézzük a gyóntató atya szemszögéből az eseményeket! A mi szorongásunk és kínlódásunk nemcsak nekünk lehet kínos...

„Manapság keveset és rosszul gyónnak az emberek. Maguk a papok is hozzájárulnak ehhez a jelenséghez, meglehetősen zavarodottak maguk is, mert sokan vannak azok a bűnbánók, akik nem meggyőződésből jönnek el gyónni, és kínos bohózat részeseivé teszik őket. Némely keresztény ember úgy viselkedik a gyóntatószékben, mintha utazó lenne, aki a vámhoz ért, kinyitja a bőröndjeit, bejelenti az árut, kap egy pecsétet az útlevelére és megnyugodva megy tovább a következő állomásig.”

A könyv segít meghatározni, mi a bűn, és természetesen arra is választ ad, hogy miért a papnak gyónunk, mi a kollektív és az egyéni gyónás, s melyik milyen előnyöket rejt magában.

„A bűn az ember szívében születik. Akkor követünk el bűnt, ha döntéseink során jobban bízunk magunkban, mint Istenben, amikor elutasítjuk a párbeszédet Istennel, aki belénk helyezte reményét, amikor magunkat állítjuk a jó és a rossz mértékéül. Ilyen értelemben a bűnös ember mindig úgy viselkedik, mint az ateista: senkinek sem akar köszönetet mondani, egyedül akarja elérni saját céljait. Azonban éppen ez lesz a veszte: ha az ember elutasítja, hogy megnyíljon Isten terve előtt, akkor csak gyötrődik, nem fejlődik.”

A fiatalok gyónással kapcsolatos egyik leggyakoribb ellenvetése a következő: „Miért kell gyónnom? Miért nem tudok bocsánatot kérni közvetlenül Istentől azzal, hogy megbánom a bűneimet? Miért kell elmennem a paphoz, és beszélni vele a személyes dolgaimról?”

„Mit jelent az az igény, hogy közvetlenül Istennel rendezzük el dolgainkat? Ha végletesen nézzük, akár azt is jelentheti: elutasítom az Egyházat, elutasítom Jézus Krisztust, nem fogadok el közvetítőket önmagam és Isten között, sem Jézus, sem az Egyház közvetítését. Isten Jézuson keresztül egységben akart lenni az emberrel: Jézusban az Istennel való találkozás hiteles módon emberi, érzékelhető dimenzióba kerül. Jézus, aki megvált, maga Isten, aki megvált. Azért vagyunk keresztények, mert elfogadjuk, hogy a szövetség Istene kinyilatkoztatta magát Jézusban: állítjuk, hogy az Istennel való igazi találkozás közvetítője Jézus, és ő Isten nagy szentsége.

Jézus összegyűjtötte az apostolokat, meg akarta teremteni az Egyházat, hogy folytassa a kiengesztelődés, a vele való egyesülés művét – írja a szerző, s folytatja – a pap azt a Másikat jeleníti meg, az Istent, aki megbocsát nektek, és a szentségi párbeszédben segít. A pap biztosíték a megbocsátás egyházi dimenziójára, hiszen az Egyházat képviseli: nem a közösség által küldött hivatalnok, hanem maga az Egyház, a megbocsátó és egységet teremtő Isten szentsége.”

A szerző nemcsak elméleti útmutatást, hanem feladatot is ad a fiataloknak egy-egy fejezet végén. Arra buzdít például, hogy mindenki keressen fel néhány plébánost, és kérdezze meg arról, hogyan történik a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatása, de arra is ösztönöz, hogy a Bibliából megadott részeket elolvasva értelmezzék a gyónással kapcsolatos tudnivalókat. Csoportos kutatómunkaként pedig azt ajánlja, hogy tekintsék át, hogyan gyakorolták a bűnbánatot az első évszázadokban. A könyv elemzi a mai fiatalok társadalmi helyzetét, sorra veszi leggyakoribb problémáikat, majd azokra megpróbál válaszokat és megoldási lehetőségeket nyújtani.

A lebilincselő, gyakorlatias kis füzet jó alap lehet a serdülő gyermekeiket nehezen megértő szülők számára, s természetesen a célkorosztály tagjainak, akik esetenként éppen azoktól fogadják el legkevésbé a válaszokat, akik a legközelebb állnak hozzájuk. Hátha ez a könyvecske segít!

További információt a kiadvány címére kattintva kaphat: